Az esztéta

Fülszöveg

Vannak megjelölt emberek - Istóczy, Ady és Szabó Dezső is ilyen volt akiknek magánéleti sorsa oly mértékben egybevág nemzetük sorsával, hogy a kettő szétválasztása csak erőltetetten lehetséges. Az esztéta szerzője is közéjük tartozik. Csurka István emlékezéseit tartja kezében az olvasó, amely 1956-tól körülbelül 1998-ig tekinti át az írói pálya, az egyéni boldogulás ívét, és a totális magára maradás néma az emlékezés nem lírai, hanem tényszerű és elemző - innen a különös műfaji besorolás: száraz regény magával ragadó hitelességgel mutatja be az '56 utáni, megalkuvásokra és félelemre épített magyar lét habitusát, a kenyérharc, a kishitűség, a megalázkodás, a szovjet birodalmi kényszerlétezés társadalmi és szellemi nyomorúságát, a Kádár-korszak perfid pszichológiáját. De mert önéletírás Az esztéta, legtöbbet mégis Csurka Istvánról árul el nekünk Csurka István. 1999 adventjén a Havi Magyar Fórumban kezdtük el folytatásban közölni Az esztétát. Az egyik rész korrektúrázása közben kolleganőm érdekes észrevételt tett: „Csurka olyan, mint a görög sorsdrámák hősei, egész életében kínlódva viaskodik a végzettel, de az nem engedi el." Csak az értheti meg igazán ennek a sorsnak a súlyát, aki tudja, hogy Csurka esetében a lerázhatatlan végzet, a személyes ősbűn, ama bizonyos kistarcsai aláírás volt 1957-ben. A továbbiakban ennek az aláírásnak puszta ténye, tudata az oka mindennek, ami lett és mindennek, ami nem lett: élete, sorsa, önbecsülése alakulásának. Természetesen a hatalmas port verő, 1993-as önátvilágítási tanulmányának is, amelyre így emlékszik vissza ma: „Egyetlen könnyebbségem volt mindössze: a magyar társadalom gondolkodó része, a velem, velünk együtt kiszorítottak és a már megbélyegzettek, a megbélyegzésre várók, a most is ellenőrzöttek hamar átláttak a szitán és a liberális szándékok ellenére elkezdtek tisztelettel nézni rám erkölcsi bátorságomért. Ez azokban az években életem legnagyobb elégtétele lett. Azt hiszem, ha van csekély keresztényi vonás jellememben, magatartásomban, ez az volt: az életet teljesen a bűnnel együtt be kell vallani."

A Kádár-korszak mentalitásának dokumentuma ez a könyv, kristálytiszta lelkiismerettel íródott munka, ugyanis szerzője elmondhatja magáról: Most már nem az ártatlanságomról, hanem az igazságomról voltam meggyőződve". Vissza