Az Északi Sarktól a Déli Sarkig II-III. (töredék)

Előszó

I. FEJEZET.
AZ ÉJFÉLI NAP ORSZÁGA FELÉ.
PIHENTÜNK egy kicsit ázsiai utazásunk után, s most a magas északot tűzzük ki czélul magunk elé. Stockholmban vonatra szálltunk, s ha kilépünk az utolsó kocsi hátsó emelvényére, a sinek érczszalagjai csillámlanak felénk, a melyek Stockholmot összekötik Narvikkal, a mely fent van északon Norvégiában, az Atlanti-óczeán partmellékén. Csendesen álmodik a táj körülöttünk a derült alkonyatban. Telnek az órák, junius 27.-et éljük, a világos éjszakák idejet. Ki tud ilyenkor lepihenni? Hol egy kis tó ragadja meg figyelmünket, a melynek földnyelvein és szigetecskéin ifjú fenyők koronái bóbiskolnak álmodozva, hol nagy zöld mezőkön pihen meg a szem, a melyeknek legszélén fehér nyírtörzsek sora válik el élesen a tűlevelű erdőség sötétebb sűrűségétől. Másnap reggel benne vagyunk már a rengeteg erdőségek és fűrésztelepek birodalmában. Mindenütt fenyő és nyírfa, a tavakon és folyókon pedig úszó fatömbök és tutajok. Estére Bodenba érünk, a honnan vonatunk jobban északnyugatnak fordul Lappland felé.
Itt már hegységnek, folyónak nyoma sincs. A pályatest végeláthatatlan mocsarak és tőzegláposok között kígyózik tova, a melyekből kis kerek dombok emelkednek ki szigetek gyanánt. Nem értéktelen sivatag ám ez a lápos terület. Tőke a jövő számára, mert annyi tőzeg rejlik benne, hogy kétszáz esztendőre pótolhatja egész Svédország mai kőszénbehozatalát! Az erdő egyre jobban összezsugorodik. A fenyők oly kicsik, hogy aligha válnának be karácsonyfáknak sem. De oly sűrűn állnak, mintha egy sereg északra űzött törpe összebújt volna, hogy melegítse egymást. A nap felé törnek, de csenevészek maradnak és télen át egészen el is tűnnek a hófúvások idején.
Éleset sikolt a gőzgép sípja a néma tőzegerdő fölött. A gépész figyelmeztet bennünket jobbról-bálról egy-egy fehér táblára, a melyeken nagy fekete betűk jelzik, hogy a sarkkörre jutottunk, a hol a nyár leghosszabb napja épp úgy, mint a tél leghosszabb éjszakája huszonnégy óráig tart. A sarkkörtől kezdve növekszik a nap hossza az északi sark felé, a hol egy félévig tart, s ugyanolyan hosszú téli éjszakával váltakozik. Vissza

Fülszöveg

Volt egyszer egy vándor, a ki betöltötte már életének negyvenötödik esztendejét. Huszonöt esztendeje volt már annak, a mikor először indult neki a nagyvilágnak. Akkoriban ujdonsült diák volt, a ki annyit tudott csak, a mennyit az iskola padján megtanult. Egy szép napon megkérdezte tőle az igazgatója:
- Van-e kedved elkisérni egyik fiatalabb tanulótársadat Bakuba, a Kaspi tenger mellé?
- Van! - szólt a diák.
- De hét hónapig ott kell ám maradnod, a míg a fiú át nem vette az egész esztendei tanulnivalóját.
- Szívesen ott maradok vele, - hangzott a válasz, s a két ifjú, az új házitanító és a tanítványa, csakhamar elutazott Bakuba.
Azóta a vándor tizennégy hosszú esztendőt töltött bolyongva a nagy Ázsiában, de közben-közben tizenegy esztendőt odahaza élt le, mert szerette a maga svéd hazáját és sohasem szánhatta volna rá magát arra, hogy örökre a messze idegenben maradjon. Hébe-korba haza kellett jönnie; meg kellett néznie, zöldelnek-e még a fenyők a hazai földben; hallania kellett, hogy a Keleti tenger habjai úgy susognak-e még, mint egykor az ifjúságában!
De most immár eltelt egy negyedszázad, amióta első izben próbált szerencsét az idegenben, és egy szép napon ott ült vörös házacskája előtt egy szigeten a stockholmi sziklatengeren, és azon törte a fejét, mi módon ünnepelhetné meg legjobban utazása első napjának a huszonötödik évfordulóját... Vissza