Az északi kapu

Fülszöveg

Budapest, 1918. október vége. Ködeső szitál, hideg latyakban úszik a város és lélekben didereg az egész ország. Piavénál már lezajlott a végzetes offenzíva, a főváros katonai börtönében készen áll az akasztófa, hogy öt viharvert katona befejezze rajta küzdelmes életét. És ekkor, az utolsó pillanatban, betör közéjük a nagy történelmi vihar. Felkapja őket, kirepíti a rideg falak közül és sorra-rendre olyasmik történnek velük, amikhez foghatót még soha nem éltek át. Soha! Pedig tipródtak Szerbia sarában, vergődtek Galícia és Volhinia mocsaraiban, megjárták a Doberdó, a Monte Grappa és a Monte San Michele köves poklát. Ők azok, akik a halálból visszatértek, hogy cselekvő részesei legyenek a feledhetetlen, lázas időnek. Izgalmas minden napjuk, órájuk, percük. Szakadatlanul történik velük valami. Képtelen helyzetekből vágják ki magukat. Ott vannak a forgatagban, ahol elpusztulnak a gyávák és életben maradnak a bátrak. És ők, akik tehetetlen játékszerei voltak azelőtti életükben a sorsnak, az élet urává válnak. Értelmet kap a létük, salaktalan mámorban telnek napjaik. Soha, egyetlen pillanatra nem jut eszükbe, hogy ők bizony hősök. Mindvégig melegszívű emberek maradnak. Szeretnek, gyűlölnek, ölelkeznek és temetnek - zabolátlanul, nagy céljaiktól tüzelten, viharosan élnek. Ez a történet új kísérlet az 1918-as ősz, és az 1919-es tavasz valóságának megidézésére. Mérhetetlenül gazdag volt ez a valóság: teljes értékű ábrázolása sohasem lehet egyetlen vállalkozás feladata. A tisztánlátást érlelő idő és a folyton táguló horizont új lehetőségeket kínál a kutató szemnek - különösen akkor, ha az, aki kutat, tudja: nem lehet átmerni a végtelen óceánt emberkéz alkotta egyetlen edénybe. Kérdezni azonban lehet, és szabad, és kell. Vissza