Előszó
Részlet:
Széchenyi István szabadelvű politikai modellje
Vitathatatlan tény, hogy Széchenyi István a reformkor legjelentősebb liberális demokrata politikai gondolkodójának tekinthető. Csak...
Tovább
Előszó
Részlet:
Széchenyi István szabadelvű politikai modellje
Vitathatatlan tény, hogy Széchenyi István a reformkor legjelentősebb liberális demokrata politikai gondolkodójának tekinthető. Csak Eötvös József említhető mellette, ő azonban elméleti munkásságának java részét - gondoljunk állambölcseletére, nemzeti kérdésről írott tanulmányára - a forradalom után fejtette ki, Széchenyi döblingi éveinek idején vagy azután. A "liberális" jelző felett nincs miért vitatkozni. Nem véletlen, hogy az eddig legteljesebb Széchenyi-értékelés alkotója, Szekfű Gyula éppen a liberális eszméktől próbálta Széchenyi életművét megfosztani. Az olyan megfogalmazások, hogy igazi "politikai romantikus" vagy Széchenyivel a "keresztény-germán tőből leválik az új ág", a "keresztény-magyar" felett eljárt az idő, kimondottan eszmetörténeti kuriózumok.
Széchenyi szabadelvűségéhez nem férhet kétség. Mindazon eszmék, amelyeket a liberális eszmeáramlat alkotott, megtalálhatók nemegyszer eredeti formában - a nemes gróf írásaiban, politikai elgondolásaiban és kezdeményezéseiben; eszmerendszerének legfőbb értéke az ember individualitása és szabadságának gondolata. A szabadság Isten ajándéka, s mint ilyen legfőbb jó, de nem lehet vad, rest, önkényes emberek sajátja, mert valódi lelkét csak kifejlett ember ismerheti, a nemzetek közül pedig azok, amelyek a kultúrában olyan magasra emelkedtek, hogy "mindenkinek sajátja megbecsültetik s így természetes jussa szentnek tartatik". Ugyanakkor a szabadság szívébe van írva a keresztény erkölcsi elv: "amit magadnak nem kívánsz, másnak se tedd". Nem kevésbé fontos, hogy Széchenyi szerint versengés nélkül csak egyoldalú, korlátolt szabadság jöhet létre, szabadság nélkül pedig a legkiterjedtebb civilizáció gyümölcse is keserű. A "lelki függetlenség"-nek, melyet mindenki, ha individuum akar lenni, el kellene érnie, négy fő sarkalata van: tiszta lelkiismeret, élettudomány, egészség és vagyoni rend. E négy sarkalatból ered az a lehető legnagyobb lelki függetlenség, mely a megelégedés és a belső csend talpköve.
Vissza