Az erdőntúli veszedelem

Előszó

Részlet a kötetből:

ÚTON, ÚTFÉLEN...

A mocsaras, vízinövényes vidék egyre szárazabb lett. A gyalogos utazónak már nem kellett folyvást azt figyelnie, hogy hova lépjen, ha nem akarja, hogy bocskora beleragadjon a lágymányba. Alig-nedves legelők következtek. Csordák tépdesték a füvet s itt-ott magányos pásztorforma is Játszott. De Tamás diák elkerülte az idegen embereket, mert nem volt bizonyos indulataikról. Úgy számított, hogy már Biharban járhat. Várad sincs talán már túl messze. Ott majd talál olyan házat, ahol vendégül látják, ha felfedi magáról, ki és micsoda.
Figyelte magát, vajjon fáradt-e. Annyi bizonyos, hogy lábszárában érzett némi könnyen elviselhető fájdalmat, de úgy vélte, hogy ettől még akár napszálltáig is jól bírja az utat, különösen most, hogy már nem kellett küzdenie a marasztaló sárral. Nemsokára a legelők nedves zöldje is elmaradt és üde gabonaföldek következtek. Innét már tényleg nem lehet messze Várad.
Tamás diák ugyan sohase járt még errefelé, de az utat az idevalósiak jól elmagyarázták. Tudta, hogy ha egyszer átevickélt az ilyenkor, későtavaszi időn megáradt Tiszán és megy napkelet felé, amerre hegyekét lát, akkor a lápvidék majd elmarad mögötte, következnek a legelők. Ott már Csáki László úr gulyái és ménesei legelnek. Azután jönnek a szántók, ahol Csáki László úr jobbágyai munkálkodnak. Tudta, hogy mikorra idáig ér, már a hegyek is jobban látszanak, sőt az egyik hegyféle, vagy inkább csak domb szinte elébe jön. Az a domb már nem is hasonlít kékesszürke felhőhöz; hunyorgó szemmel már a szőlőtőkék zöldjét is ki lehet venni. Az a Kálvária, és Várad attól errefelé fekszik. Vissza