Az építészet története - A modern Mozgalom és a későmodern

Előszó

Előszó
Közel négy évtizeden át tartottam előadásokat a 20. század építészetéről - az iparművészképzés kereteiben 1963-tól két félévet kitöltve, a Műegyetemen, a hatvanas-hetvenes években egy évtizedig más nevében, majd 1989-től saját tantárgyként. A kilencvenes években munkám megosztottam itt is, úgy, mint az Iparművészeti Főiskolán Szalai Andrással, akivel nézőpontjaink különbözősége, generációs eltérése ellenére is az értékrendben és az értékek nélkülözhetetlenségében egyetértünk. Ez alatt a négy évtized alatt - az iparművészképzésben ez természetes volt -, arra törekedtem, hogy ez a tárgy a korszerű művészeti világkép személyes kialakításához nyújtson segítséget, a művészi-alkotói fejlődés egyféle támasza legyen. Ez a célkitűzés a műegyetemi oktatómunkámban is jelen volt, hiszen az építész számára az önálló világszemlélet, a személyes meggyőződés kialakulása - s ennek az egyetemi évek során való megalapozása - éppúgy nélkülözhetetlen, mint bármely más művészeti alkotópályán. Talán még fontosabb is, hiszen építészképzésünkben jó ideig háttérbe szorult a tényleges társadalomtudományi és humán ismeretek szerepe és idő sem maradt a személyiség formálásához nélkülözhetetlen elmélyült tájékozódásra, olvasásra. Az iparművészek csoportos beszélgetésen történő beszámolóin a diploma előtt álló hallgatóimnak arról a személyes fejlődésről, alkotói-kritikai álláspontról kellett az építészet és társművészetek világán át számot adni, amit e - modernizációval és a korszerű környezet és világkép 20. századi alakulásával foglalkozó - tárgy feladatának tartottam. 1989-től - mivel a tárgy félévközi jeggyel zárult - az építészképzésben is mód nyílott arra, hogy a beszámolók témája az az olvasmányanyag legyen, ami a hazai szakirodalomból az irodalomjegyzékből történő választás alapján elérhető és a személyes jellegű tájékozódást, elmélyedést is szolgálhatja. Ha egy szűk törzsanyag ismeretét teszt jellegű rövid 7 ellenőrzéssel meg is követeltem, nem az általam előadottakat
kívántam visszahallani, hanem a személyes látásmód és elemzőkészség kialakulásának a megvalósulására figyeltem. 1974-ben megjelent Korunk építészete című könyvem is csak ajánlott irodalomként szerepelt, hiszen aki előadásaimat hallgatta, attól is elvártam, hogy azon kívül is tájékozódjon. A változással-fejlődéssel való lépéstartás érdekében Szrogh György hazatérése után az Ő hatvanas évekbeli angol-ameri-kai-mexikói tanulmányútjának tapasztalatait vontam be a főiskolai előadásokba, átadva erre a célra óráim egynegyedét. A hetvenes-nyolcvanas években mindazok beszámoltak új benyomásaikról, akik akkor világot járó építészként vagy a Design müvelőjeként az építészet alakulásáról jelentős új ismereteket szereztek. A külföldet járó vendégelőadók vetítéssorozatai jellemezték 1971-1974 között a Mesteriskolát, az akkor Fiatal Építészek Körének nevezett posztgraduális képzés szakmai tájékozódását és világképét is. Saját kutatásaim mellett ezek a közvetett élmények, elemzések és a hazai tervezővilág belső vívódásai segítették kialakítani annak az értékrendnek az alapját, ami hazai építészetünkben - örökös vitában, a világ szakmai értékeire figyelő állandó készenlétben - akkor is jelen volt, ha hivatalos és irányított gyakorlatunkban többnyire a kontraszelekció és bezárkózás, pragmatizmus és egyféle vulgárfunkcionalizmusra alapozott szemlélet érvényesült.
A változás és sokféle nézőpont szükségessége és természetes volta meggyőződésében ezt a könyvet most sem a tájékozódást lemerevítő tankönyvnek szánom, ami az „ismeretanyagot" tartalmazza, hanem olyan segédkönyvnek, amely a környezeti modernizáció és az építészet 1920-1980 közötti -helyenként 1989-ig futtatott - időszakának fővonaláról műveket és összefüggéseket mutat be, a kizárólagosság és teljesség vagy a befejezettség igénye nélkül, hiszen ennek a kornak a rendkívül megnövekedett építészeti teljesítményét már nem lehet a modernizáció előtti építészeti kultúra - régebben csak Vissza