Az Én Ujságom 1928. január-december

Előszó

Részlet:
Az indiánok fogságában

Ott, ahol a hatalmas Orinoko-folyam az egyenlítő felől jövet átszeli Venezuelát s az Atlanti-óceán felé hömpölyög, terül el éjszakra s nyugatra az a roppant síkság, amelyet a spanyolok Llanosnak neveznek. Ennek a vidéknek alakulata hasonlít ugyan a délamerikai pampákhoz s az északamerikai prairiekhez, de növényzete egészen más: nem olyan egyhangú, mint azoké á pusztaságoké, hanem tropikusán dús. Üde rétek váltakoznak bokros csalitokkal és sűrűn bukkannak fel ligetek sokféle pálmákkal, mert a Llanos vízerekben gazdag. A végtelen síkság nyugati határán pedig felmagaslik az a hatalmas hegység, melynek lánca végigvonul az egész amerikai földrészen. Ott, ahol a síkság a hegyvidékbe fut, azon a kis táj részen egészen különös az éghajlat. A síkság végében az egyenlítő nap heve perzsel, az Andesek lábánál mérsékeltebb az éghajlat, a hegyóriások égbe meredő csúcsainak tája, a hétezer métert elérő magaslatok örökös hó birodalma, bár a hegység tele van még működő tűzhányó hegyekkel.
Lenn a síkságot a hegyek bő forrásai öntözik. Ott virul az agáve s a szél királyi pálmák óriás leveleit remegteti. A síkság lakói a llanerok legeltetik ott nyájaikat: edzett, szilaj nép, csaknem hozzánőtt lovához s mindennél többre becsüli a szabadságot. A hegyvidék aljában egy szívós bennszülött faj lakik, kukoricát, árpát, burgonyát termeszt, nyájait a hegyekben legelteti: ezek a montanerok. Az Andesek völgyeiben még egy más faj is él, ezek az őslakók, jámbor megkeresztelkedett földmívesek. Vissza