Előszó
Vannak olyan szegényemberek
akik hajladozva mennek a mezőn olyankor, mikor már learatták a búzát és el is vitték szekéren; azt szedik fel, amit a többi elhullajtott, azt az elejtett egy-egy szálat. Lassan járják be alkonyatkor a tarlót, mikor még a határról gyöngén süt a nap és szedegetnek, de csak sokára telik meg a kötényük vele és csak nagysokára lesz annyi, hogy kévét köthetnek belőlük.
Ez volt azon a képen, amit Tündérmorzsával néztünk. Künn ültünk az erkélyen, ami a Balatonra nyilt, a hetvenegyes szoba erkélyén és néztük a színes képeket, amiket apus hozott Pestről. Csomó hajladozó asszony járta a tarlót és szedegették az elhullott kalászokat. Vannak ilyen nagyon szegény emberek.
Tündérmorzsa akkor azt mondta, hogy ez csak régen volt, még a háború előtt, azóta megváltozott a világ, mert a falusi embernek jó dolga van, jobb mint a városiaknak s alig-alig vannak már ilyen nagyon szegény, hajladozó emberek falun.
Mondtam, hogy nézzük meg! Délután volt, anyus aludt és én először nagyon rágtam a körmöm és tanakodtunk, hogy elmenjünk-e csak úgy kérdezés nélkül, de aztán Tündérmorzsa azt mondta, hogy ez is tanulás, mert mi okosodni akarunk, meg akarjuk nézni, hogy igaz-e, amit a kép mond. így aztán addig beszéltünk, míg egészen nyugodtak lettünk és elhittük, hogy szabad nekünk elmenni. Hát leszaladtunk halkan a lépcsőn és kiszaladtunk a kapun, le a strandra, a strand nyugati végéből aztán leértünk egy mezei ösvényre, ki a határ felé.
Már egy csomót mentünk, de még csak kaszáló rét volt arra, végre aztán a nagy jegenyesor végére értünk, túl az Eszterházy-szállón, le a tó felé, ott kétoldalt sárga buza csillogott. Mentünk a buza közt, de Tündérmorzsa egyszerre megállt:
- Hiszen még nem vágták le a búzát, - mondta. - Most még nem jöhetnek azok a szegények szedegetni!
Tudtam, hogy Tündérmorzsának igaza van, de nem engedtem, mert ha az ember valamit nagyon akar, akkor minden butaságot kitalál, csakhogy igaza legyen. Hát mondtam:
- De én ott látok valami kéket hajladozni. Az biztosan egy olyan nagyon szegény!
Ott igazán valami kék bukkant ki. Beszaladtunk hát egy barázdába és egyszerre ott termettünk mellette. De hogy odaértünk, hát az is kiugrott a barázdából s szaladt, mint egy nyul előlünk. Láttuk, hogy egy parasztfiú volt, a kék köténye tele volt valami zölddel. A búzatábla mellett káposztaföld volt, onnan ugrott ki.
- Káposztát lopott! - suttogta Tündérmorzsa.
Megnéztük a káposztaföldet, hát nyolc torzsáról volt levágva a feje.
- Nyolc fejet lopott! - mondta Tündérmorzsa hüledezve.
Hallgattunk, mert furcsa volt az egész. Tündérmorzsa az ujját a szájába dugta. A fiú már eltűnt a mező szélén. Akkor láttam, hogy valami csillog a lábam előtt. Felvettem, hát egy szájharmonika volt, amilyet a vásáron árulnak. Rá volt írva, hogy két korona...
Akkor azt mondta Tündérmorzsa:
- Anyu mondta, hogy egy fej kelkáposzta a piacon ötven fillérbe jön...
- Nyolc fej, az négy korona! - mondtam én.
Vissza