Az én Tatabányám

Előszó

Részlet:
Vallomás önéletrajz helyett
Kerek ötven éve születtem a bakonyaljai Kisbéren, egy nagy park közepén. Ha a nagy park túlsó oldalán lakó nagymamámtól sötétben kellett hazajönni, bizony gyakran bújtunk húgommal édesapám erdész "malaclopójának" biztonságot nyúltó fedezékébe, s a karnyíláson keresztül lestük, hol tartunk az úton. Már elhagytuk a Polkol-domb sötét tömegét, hol telente nagyokat szánkóztunk, itt a patak hídja, melynek tövében először pecáztunk a cérnára felkötött, gombostűből hajlított horoggal, megvolt az öreg cser is, melynek odvában csókák fészkelnek; hú ez már a kiskastély rejtekadó kertje, a cserjék alatt kialakított gyerek- "bunkerekkel"; s ott a nagykapu.
Hazaértünk az erdészeti udvarba, melyet egy öreg és hatalmas vadgesztenyefa uralt, koronáját csak a tiszafák és a háztető megmászásával lehetett meghódítani, meg is tettük naponta. A háztető is magas volt, hiszen az erdészeti hivatal a kisbéri ménesbirtok volt tiszttartói épületébe került, melyet 3.5 méretes belmagasság jellemzett. A hatszor hat méteres szobákban rossz idő esetén komoly bújócskát vagy fogócskát lehetett rendezni. Ha felmásztam a kúpcserépre, ami pala volt és néha vészesen ropogott, egyik irányban a kórház emeletes tömbjét láttam - melyet a rozsdásszög és a szögesdrót okozta sérülések miatti "rendszeres" tetanuszoltások következtében, belülről kevéssé szíveltem-, másik irányban a gimnázium és a kolesz hatalmas, egymás feletti ablaksorai köszöntöttek.
Nekem ez volt a szülőfalum, a "nagyközség", ahogy szüleim emlegették. Aztán édesapa a városba Tatabányára került, az erdőgazdaság központjába. Nap mint nap hajnalban indult a csühöshöz, s a "csi-ta-ta-ta" ahogy én neveztem, elvitte, s csak este hozta vissza madárlátta kenyérrel. már nem aludt egy keveset az ebédre, a délutáni munka előtt, s gyakran este is számokkal teleírt papírok előtt ült. Vissza