Az én kék madaram

Előszó

Részlet a könyvből:
"A muzsikus lelkeket megmozgató események hatéves koromban kezdődtek. 1930-ban mint tehetséges, félárva gyermeket ösztöndíjjal felvettek a Magyar Királyi Operaház balettiskolájába. az az álomvilág még most is él bennem. Ott kaptam meg a színházi és zenei képzésem alapjait. Az én gyermekkoromban teljesült Kodály Zoltán sokat ismételt kívánsága, hogy tudniillik a zenei - és hozzáteszem: a táncos - oktatást korán kell elkezdeni.
Az impozáns épületben én, a mindenre kíváncsi szemtelenke mindenhova bedugtam az orromat. Lélegzetelállító élmény volt belesni a kulcslyukon a balett-terembe, ahol Ottrubay Melinda, a prímabalerina repült a levegőben, és hihetetlen magasságban megállt Brada Rezső mester kezében, majd "leolvadt" onnan, s szinte rajzszerű formákon keresztül érkezett meg a lábujja hegyére. Valószínűleg titokzatos, mesés cipőben volt, amely forgatta és forgatta egyszer, kétszer, háromszor... Aztán megálltak egy pózban. A nagy művésznő és a híres mester közötti egység diadalittas volt, emlékezetemben időtlenül léteznek. A varázslatot boldog, emberi nevetésük törte meg. A kulcslyuk bezárult, csak Delibes balettjéből, a Sylviából rezgett tovább a grand pas de deux zenéje a levegőben." Vissza

Fülszöveg

Pásztor Vera röppenő, érzékeny, pillangószerűen költői Török Ilona szerepében. Néha olyan testetlenül, anyagszerűtlenül légies, hogy szinte a mesébe kívánkozik.
Pásztor Vera és Vashegyi Ernő balettestje sokunk számára az Európára döbbenés estje volt.
Pásztor kisasszony figyelemre méltó tudással táncolta a főszerepet, szépséges átkötő mozdulatokkal ajándékozta meg a közönséget, ugyanakkor megmutatta a szerep lényegéből fakadó érzelmi árnyalatokat.
Pásztor Veráról, dacára, hogy ellensége vagyok a nagy szavaknak, nem túlzás azt állítani, hogy zseniális.
Pásztor Vera, a budapesti Operaház hajdani első szólistája olyan ősbemutatóval tisztelte meg a 11-es színházat, amely több volt, mint egy szokásos iskolai előadás. Ezért az előadásért az iskolavezető-koreográfusnőnek a legnagyobb tisztelettel adózunk.
Pásztor Vera nemcsak a táncot, hanem általában a művészetet akarja a gyerekekben megtalálni.
Harminchat év távollét után hazatértem Magyarországra. A feléledő gyermekkori emlékek arra indítottak, hogy könyvet írjak változatos életem tapasztalatairól. Rádöbbentem, hogy pályám minden törekvése, küzdelme az emlékezetembe mélyen bevésődött gyermekkori élményeimen alapul. A pszichológusok is felismerték, hogy a kisgyermek lelke mily fogékony ebben a korban.
Hatévesen kerültem az Operaházba, amely az élmények kincstára volt. Megéltem ott a harmincas évek fénykorát, a háborút és az utána következő évek nyomorúságát. Ilyen körülmények között az élet nem könnyű, de ha a gyermekember, a művész lelkében a tudás élménye, a szorgalom és a példaképek akaratereje megvan, minden nehézségen át tud lendülni. Így lettem sikeres szólótáncos és koreográfus, később pedig "magyar kultúrkövet" külföldön.
Hálát adok a sorsnak, mert hivatásom aktív előadóművészi évei után megadatott, hogy Zürichben - gyermekekkel gyermekközönségnek - létrehozzak egy táncházat. Tanítványaim lelkesedése bizonyította, hogy a gyerekekre nemcsak a modern kor technikai vívmányai hatnak, hanem az emberi érzések is. Meggyőződésem, hogy a zene, a tánc és a szépség utáni vágy az emberi lét elengedhetetlen feltétele. Vissza