Az én Katynom

Előszó

Soha, egyetlen nép sem fejlődhet a másik
kárára, függőségbe taszítás, leigázás,
erőszak árán, a másik halála árán.
(II. János Pál) Ma már sokkal többet tudunk a katyni ügyről, mint közvetlenül Lengyelország teljes függetlenségének visszaszerzése után - 1989-ben amikor erről a megrázó témáról az első anyagot közöltem a magyar sajtóban („Magyar Nemzet", 1990. IV. 4. és „Hitel", 1990. április), és amikor az első, „Katyn áldozatai" című magyar kiállítást szerveztük a Budapesti Történeti Múzeumban (megnyitó: 1990. IV. 17.). Azóta, különösen Lengyelországban, egy sor újabb kegyetlen tény került napvilágra részben a Szovjetunió, majd az Orosz Föderáció hivatalos szerveinek közlésében, valamint a Lengyel Köztársaság kormányzati csatornáin keresztül vagy könyv formájában megjelentetve - az újságcikkek tömegéről nem is beszélve. Ezek, a cenzúra 1990 áprilisában történt megszűnése után keletkezett és azóta is egyre újabb felfedezésekkel, eseményekkel és más tényekkel bővülő ismeretek jelentősen meghaladják a II. világháború idején, majd a háború utáni negyvenöt esztendő során nyilvánosságra került anyagok tartalmát, amelyet az első, e témában írt, „Zbrodnia katynska w swietle dokumentów" (A katyni vérengzés a dokumentumok fényében) című alapmű dolgozott fel (első kiadás: London, 1948., utolsó kiadás: Varsó, 1989 - közvetlenül a függetlenség visszanyerése előtt), s amelynek adataira támaszkodott többek között Jerzy Lojek (Leopold Jerzewski) magyarul is kiadott, „Katyn, 1940" című könyve (Babits Kiadó, Szekszárd, 1990).
Vissza