Az én falum árnyékában

Előszó

Részlet a könyvből:

- Hát mi a Jóisten lesz, hát azt hiszitek, úgy lesz, ahogy ti akarjátok? Juci, Csillag! - üti őket az ostorral, azután az ostornyéllel. A Juci oldalra ugrik és felrúg, azonban indulni nem indulnak. Áll az eke a földben s az előrefeszült lovak meg sem bírják mozdítani. Péter feljebb veszi. Elindulnak. Ropog az eke alatt az agyag és akkora darabokban szakadozik föl mint egy üst. Alig mennek egy hajításnyira, újra megállnak. A lovak tajtékzanak, de Péter is izzad. Kikáromkodta magát, már nem bánja, ha nem is húznak. Még az előbb nem akart káromkodni, de úgy szakad az ki az emberből mint a köhögés. Aki nem szokta meg, annak lelkiismeretfurdalást okoz, de aki megszokta, az fel se veszi. Annak olyan mint egy villámhárító, levezeti a haragját.
Elgondolja, hogy a lovak lusta istenét szidta.
Nem is az a baj, hogy lusták, de olyan átkozott kemény a föld, hogy halálos vétek kínozni a szántással az igavonó jószágot. Csak ne kellene a kenyérnek való meg ruha, dehogy dolgoznék én! Ilyen kőkemény földet itthagynék parlagon és majd megszántanám, ha a Jóisten esőt ad rá.
Majd az asszonyára gondolt, aki irtózott tőle, ha káromkodott. Mennydörgéskor magára zárta az ajtót, sietett becsukni az ablakot és idegesen kereste az imakönyvet. Leroskadt az asztal mellé és kálvinista létére hányta a keresztet, még egy megfakult olvasót is előszedett, úgy mormolta az imát. A nagy csattogás és dörgés megremegtette őt is, de nem akart az asszony előtt nyúlszívűnek látszani. Imádkozni, ritkán imádkozott... Vissza