Az emberi tőke válsága

Előszó

Jó ízlésű ember bizonyára elszörnyed az „emberi tőke" szókapcsolat hallatán, láttán. S ezen aligha csodálkozhatunk. Magyarországon - a kelet-európai országokhoz hasonlóan - a lakosság akarva-akaratlanul, közvetlenül vagy közvetetten, 42 éven át (1947-1989 között) azt kellett, hogy megértse: a tőke a bérmunkások kizsákmányolása révén értéktöbbletet hozó, értékesülő érték, a kizsákmányolás társadalmi viszony, a tőkés és munkásosztály viszonya. Ez a viszony történelmi távlatban tarthatatlan, a kisajátítókat ki kell sajátítani, fel kell számolni - így a marxizmus. Az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején e tan élharcosai néhány hónap leforgása alatt - az átlag polgár ámulatára - az ellenkezőjét kezdték hirdetni, sőt válogatott nemtelen eszközökkel életre keltették a „kizsákmányolást", a tőkés viszonyokat. Ha a kis ember mákszemnyit is magáévá tett az 1989 előtti tanításokból - ennyi pedig biztosan rakódott rá -, akkor az 1989 utáni évek gazdasági gyakorlatát látva elmondhatta: milyen visszafogott, mértéktartó elmélet a marxizmus munkaérték-elmélete. Mert mit látott és lát az az ember, akivel csak megtörténnek a dolgok, és nem rendelkezik a tőkés nagyvállalkozó „karizmájával": sikkasztást, lopást, bundát és umbuldát, a nemzeti vagyon elkótyavetyélését, néhány millióért idegen érdekeltségek kezére játszását, milliárdos adócsalásokat, sikerdíjas szélhámosokat, korrupciót amerre a szem ellát. S mindennek „szakemberek" adnak törvényes keretet, élvezve az egyetemi és kutató intézeti „szakemberek" döntő többségének teoretikus támogatását, de ennek legitimitását erősítik a figyelem elterelő, műbalhékra összpontosító tömegtájékoztatási eszközök is. A magyar „második eredeti tőkefelhalmozás" fonákságai a bíróságokig legtöbb esetben el sem jutnak, s ha eljutnak, akkor néhány év felfüggesztett börtönnel, néhány tízezer forintos büntetéssel be kell, hogy érje Justitia. Az 1989-es fordulat lovagjai nagy gondot fordítottak arra, hogy üzelmeik "jogilag megalapozottak" legyenek. Ilyen korszellem mellett nem csoda, ha a tőke „emberi" jelzője kételyeket, sőt visszatetszést vált ki.
"Az emberi tőke válsága" című kötet szembe helyezkedik a korszellemmel. A tanulmányokban, esszékben, könyvismertetésekben kivétel nélkül van egy közös pont; azt az embert állítják előtérbe, amelyik minden újkori szaktorzítással szemben megfelel önmaga rendeltetésének: a világra, végtelenre nyitott, önmaga világán felül emelkedni képes és önmagára reflektál. Az ilyen módon értelmezett ember és a mindennapok történelmét élő ember között áthidalhatatlannak tűnő szakadék tátong. A szerzők a hídverés gondját vállalták magukra. Vissza