Az emberi dúvad

Előszó

Roubaud, amint a szobába belépett, letett az asztalra egy kenyeret, egy darab pástétomot és egy üveg fehér bort. De Victoire anyó, mielőtt elment a maga hivatalos helyére, túlságosan sok porszenet tett a kályhára, úgy hogy fullasztó meleg volt a szobában. Az állomásfelvigyázó ennek folytán kinyitotta az ablakot és kikönyökölt.
Az Amsterdam-zsákutca jobboldalának legutolsó nagy háza a nyugati vaspályatársulat tulajdona, amelyben a társaság több alkalmazottjának juttatott lakást. Az ötödik emeleti lakások egyikéhez tartozik az a szoba, amelynek ablakán most Roubaud kinézett - s az ablak épp a hátrahajló tető alatt lévén, tág kilátást nyújt a pályaudvarra, amely szélesen és mélyen tolul bele az Europe-városrészbe. Minthogy pedig a február hó e délutáni óráiban a levegő ködös és a nap is csak valamelyest világít, a kép, amely a szemlélő elé tárul, sokkal nagyobbnak látszik, mint aminő. A szemközt fekvő rue de Rome házai ebben a sajátságosan megvilágított ködben szinte egymásra tolódni, összeomolni látszanak, míg a végső már egyáltalán nem látható. Balra terülnek el a messzire kinyúló óriási csarnokok, kormos üvegtetőjükkel, tátongó bejáratukkal, amelyekbe messzire behatolhat a tekintet, s amelyek alatt a vonatok helyei mellett el vannak helyezve a posta és a fűtőtestek előkészítő helyiségei; a nagy csarnokok mellett csoportosulnak a kisebbek, ahonnan Argenteuilbe, Versaillesba és a kör-vasútra indulnak a vonatok. A vágányok sora fölött csillagszerűen terpeszkedik a vas Europe-híd, s azon túl ismét láthatók a sínpárok, amíg a batignollesi alagútban el nem tűnnek. Vissza