Az ember tragédiája

Előszó

Az ember tragédiája nem kíván semmiféle előszót; közkinccsé lett, amelyhez személyes kapcsolat fűz mindnyájunkat. Így ezek az elöljáró sorok sem jeleznek egyebet, mint a kötelező tisztelgést, amellyel a Mű s a művet alkotó Szellem elé járulunk. Megjelenésének éve, 1862. óta alig volt esztendő, amelyben új kiadása napvilágot ne látott volna, egy tucatnyi nyelvre fordították le, bejárta Európa és Amerika színpadjait, méltatása mindenütt megtalálható az iskolakönyvektől az Encyclopaedia Britannicáig, s az egyetemi tantermeknek állandóan visszatérő vendége ma is. ezek csak külsőleges adatok, de mutatják a mű életének arányait. Belső élete, vérkeringése ott lüktet a száz meg száz tudós, író, költő, művész és rendező munkájában, akit keresésre sarkalt, vagy alkotásra ihletett, s él az olvasók és színházi nézők ezreiben, akiket újra meg újra varázslatának bűvös körébe von.
És mégsem tudjuk ma sem, mi volt Madách legbensőbb gondolata, mégis megoldatlan a Tragédia rejtélye, mégis talányos alak Ádám. Ő is bevonult már egy magasabbrendű történelem hősei közé, akiket pusztán a szellem ereje szült a világra, és mégis előbbek, mint a húsból-vérből való hősök, mert az élet talánya vált bennük elevenné. Ki tudja megmondani, mi gyötri valójában Hamletet, miért bolyong a téboly határának fantaszta Don Quijote, miért rúgja ki maga alól a világot Peer Gynt? Ők egy -egy gondolat talányát hordozzák magukban, míg Ádám magáét az emberi életét. Ez a nagy kérdés, a kérdések kérdése, valóban az első emberrel, Ádámmal együtt született meg, s a teremtés óta az emberiség legnagyobbjai és névtelen nyájmilliói kerestek rá feleletet vallás-rendszerekben, filozófiákban, költészete és művészetek remekeiben, óriási alkotásokban és szörnyű pusztításokban. Ádám talányos, mint maga az élet, s maradjon is annak, mert ha megértjük egyszer, a titokkal együtt kivész belőle, ami az életben az isteni, s puszta anyaggá válik.
A Tragédia egy lángelme viaskodása Istennel a teremtés titkának birtokáért. Ez a viaskodás a történelem és az egyéni élet legmélyebb lényege, s ezért teszi a Tragédia reánk ugyanazt a hatást, mint maga az élet: lesújt és fölemel, kétséget szít és megerősít, kérdést tesz fel, s noha nem felel, mégis oktat, megtisztít és gyönyörködtet. Ezért térünk hozzá vissza mindig.
Ma is. Minél több a zürzavar bennünk és az életben körülöttünk, annál nagyobb szükségünk van örökérvényű igékre, amelyek nem "megoldással" kecsegtetnek, hanem emberré lenni tanítanak. A Tragédia tanítása ma időszerűbb, mint valaha. Vissza