Az ember milyen volt?

Előszó

Részlet a könyvből:
Kétszer csorogtunk el ezen a nyáron parányi hajónkon a Stromboli alatt. Első ízben déltájt, másodszor kapitányunk - egyben vendéglátó gazdánk - kegyéből pár nap múlva közvetlen éjfél után. Ha elsőbb meglepett az elénk tárulkozó látvány, második alkalommal megdöbbentett és lenyűgözött annyira, hogy percekbe telt, míg szólni merészeltünk. Voltak, kik elvadult wagneri dallamokban törtek ki és elhatározták, hogy városuk operai rendezőjét küldik ide tanulni. Mások a természet csodáiról tartottak elragadtatott szabadelőadást. Nekem a csendbe kellett burkolóznom, mivel az élmény hatására valamely sejtelem indult el bennem. Sejtelem arról, miért születtek az istenek?
Szándékunkban volt, hogy kikötünk a vulkánszigeten. Érdekelt a falu, melyet századonként ide-odadob a szeszélyes természet. Vonzott a rettenetes kohó az óriás hegy tetején. Megéri a háromórás járást és szakértő vezetővel, mint hírlik, szinte veszélytelen. De nappal a nyugtalan tenger akadályozott meg, hogy kikössünk, éjszaka pedig a láva szokatlan dúlása. A magyarázat erre-arra ma kézenfekvő: a napéjegyenlőség szakaszában jártunk s ilyenkor különleges törvények alatt állnak az elemek. De mit tudott e törvényszerűségről az első lény - s a második -, kit embernek nevezhetünk? Hányódott tán tutajféléjén - ki tudja, mióta? - a nagy vizén, midőn észrevéve az előtte ágaskodó szilárd tömeget, felsóhajtott és mondta megkönnyebbülten, ha volt már rá szava (miféle nyelven?): Föld! - Ám hiába erőlködött, nem fogadta őt a föld. Akár valamely irdatlan kéz, a tenger egy hulláma vissza-visszalökte. Miféle kéz volt ez, melyet nem tudott legyőzni, ő az ember, ki valamennyi társánál s az állatnál is erősebb volt? Milyen akarat vezette ezt a szörnyű kezet, melyen nem fogott az ő akarata? Majd, midőn e hasztalan küzdelemben oldalról próbálta elérni a szigetet, épp a falmeredek tűzhányó felől, melynek lábánál füstölgött-égett a víz (így tűnik ez ma is), a szikrázó napfény ellenére meg kellett látnia az izzó cserebogár-óriásokat, amint kúsztak-görögtek vörhenyes testükkel-vérbeborult szemükkel le a tenger felé. E borzalmas cserebogarak. A sistergő lávasalak. Egyetlen döbbenet volt a látvány, annyira, hogy ennek a természet kebelén fogant és felnőtt embernek remegésbe indult erő-akarat szíve. Eközben a tengerből fel-felnyúló, irgalmatlan kéz a napkorongot a vizek ágyába rántotta, azoknak határán, a világnak végén. S a mindenségre bocsátotta a sötétséget. Az éjszakát. Ugyanakkor egy másik fény szakadt fel a hegy tetején, a titokzatos katlan méhéből. Vakító rőt fény. Vissza