Az ember I. (töredék)

Előszó

Részlet a könyvből:

Az ember egykor rendkívüli mértékben érezte jelentéktelenségét a nagy mindenséghez képest. Megadással tűrt, beletörődött a betegségekbe, amelyeknek okaként felsőbb hatalmak büntető megnyilatkozását szerepeltette. Babonás cselekményekkel, ráolvasással, áldozattal iparkodott e büntetéseket magától elhárítani. A megfigyelés és gondolkodás azonban idővel rávezette, hogy bizonyos külső körülmények és egyes betegségek között összefüggés van, s ha az előbbiek nem érvényesülnek, akkor az istenek büntetése sem következik be. Voltak éles megfigyelő tehetséggel megáldott emberek, akiknek az ilyen összefüggések felismerésére különleges képességük volt. Tapasztalataikat családjuk tagjaival közölték és ezeket ekként a betegségek gyógykezelésére különlegesen kiképezték. Hány emberöltő telt el, amíg a sok önálló megfigyelés eredményét megfelelőképen összefoglalták és az első orvosi iskolát megalapították! Már a régi Egyiptomban, de főleg a régi Görögországban virágzó orvosi iskolák voltak, amelyekben orvosi ismereteket tanítottak; ezek az ismeretek azonban a tapasztalaton kívül legnagyobbrészt az elképzelés és okoskodás homokján épültek fel. A görög iskolák mégis nagy hírnévre tettek szert; ezek egyikéből került ki Hippokrates (460-377 Kr. e.), akit az „orvostudomány atyja" névvel tiszteltek meg. Az orvosi tudomány megalapozása mégis inkább Galenus Glaudius (131-200), a pergamoni születésű római orvos érdeme, aki kimondotta, hogy az emberi test megismerésének biztos alapja a boncolás és a kísérlet. Tanítása évszázadokon keresztül változatlanul fennmaradt; az egyetemeken könyveit „olvasták", a betegágynál előírásait követték. E nagy tekintélynek az volt az alapja, hogy az orvostudomány művelői belátták, miszerint a Galenus által megjelölt és követett irány az orvostudományi ismereteknek valóban megbízható alapja. Ki mert volna tanításaival, ellenkezőt állítani?... Vissza