Az ember fiai (dedikált példány)

Fülszöveg

"A nyugati szél roppant víztömeget zúdított a lüneburgi síkságra. Az óriás, sötétszüke felhők között apró, fehér rongyok rohantak kelet felé, sírt és bömbölt a szél egész nap és másnap reggel is, mikor kátránypapírért éjjel indultunk a raktárba. A papírt éjjel letépte, és messzire vitte a szél.
Még álltak a foglyok a Vernichtungslager udvarán, csak a szélén rogytak össze. Beljebb, a sorok között talpon maradtak a halottak is. Széles hasábokban dőlt rájuk az eső. A tenger harsogó dühét, óriás erdők zúgását hozta a hosszan bőgő, behemót szél. Néhány óra, és mind halomban hevernek.
Az I. számú Häftlingslagerből két capo foglyot kísért a verem felé. Vizes rongya kiaszott testére tapadt, kezeit elöl összekulcsolva a földre nézett. Utolsó útját rótta. Mire gondolhatott? Őrei közt balra fordult, rárivalltak, létrát emelt a fal mellől, leeresztette a verembe, és vigyázva, lassan leereszkedett. A capók fölhúzták a létrát, visszatették a helyére és távoztak. A fogoly a betonmedencében állt, most soványabbnak látszott. Nem mozdult, mintha máris kővé fagyott volna. Nem járt fel-alá, amivel órákra meghosszabbította volna az életét, és nem üvöltött fel az égre. Kopaszra nyírt feje a mellére horgadt, összekulcsolt ökleit az ágyékára nyomta. Ott maradt, azon a helyen, ahová a létráról lelépett. A létrát felhúzták. Nincs tovább."
(Részlet a szerzőnek a Bergen-Belsen-i és theresienstadti különleges táborokról szóló dokumentumregényéből.) Vissza