Az ember és környezete

Előszó

A civilizáció "melléktermékei"
1952 decemberének egyik reggelén a londoniak alighanem sokáig emlékezetes napra virradtak. Hideg, ködös, szélcsendes idő volt. Az éjszaka is termelő gyárak és üzemek meg a lakóházak ezrei csak úgy ontották a tömérdek füstöt. Ebben azonban még semmi rendkívüli nincs. Hiszen a több mint nyolcmilliós világvárosban télen ez mindennapos, úgy is mondhatnánk, megszokott dolog. De ezen a napon a füsttenger nem emelkedett fel a magasba, s nem oszlott el a felsőbb rétegekben, mint rendesen, hanem - akárcsak egy nehéz, sötét „lepel" - a városra borult. A négy füstködös nap megszámlálhatatlan betegséget (hörghurutot, asztmás rohamot és más légzőszervi bántalmat) és a szokásosnál körülbelül 4000-rel több halálesetet okozott. A levegő, az ember legfontosabb éltető eleme betegségeket keltett, embert ölt. Nemrégiben egy hároméves kislány édesanyja reggel tért haza az éjszakai műszakból. Hazaérkezésekor a kicsi felébredt, de nyugodtan ágyban maradt. Amikor azonban az anya kiment az udvarra, kimászott az ágyból, s az asztalon hagyott retikülből kivett egy üvegecskét. Sikerült kinyitnia, s a benne levő nagyon veszélyes idegméregből 15 szemet megevett. Az anya hiába rohant vele az orvoshoz, a gyermek életét már nem lehetett megmenteni. A betegséget gyógyító, sok ember egészségét visszaadó gyógyszer gyermekéletet oltott ki. Gyakran a felnőttek sem elővigyázatosabbak. Egy középkorú férfi megfürdött a kádban, majd ott hajat mosott. De mert nem szívesen hagyta volna még el a kellemesen meleg vizet, elhatározta, hogy ott szárítja meg a haját. A hajszárító bekapcsolásakor halálos áramütés érte. A halál az otthonában, az embernek talán a legbiztonságosabb menedékhelyén ragadta el. Napestig sorolhatnánk az efféle emberáldozatokat. Az ember az esetek többségében észre sem veszi, hogy van környezete, s így a rá leselkedő halálos veszélyekre, ártalmakra sem gondol. De miért is gondolna rájuk, amikor az ilyen környezeti ártalmak - szerencsére - nem gyakoriak. Vissza