Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben

Előszó

Albert Einstein egyik - valódi vagy állítólagos - mondása szerint a tudós válaszút előtt áll: vagy érthetően, ám felületesen, vagy alaposan, de érthetetlenül ír. Ez egyáltalán nem mindig igaz. Amennyiben a tudós bizonyos abban, hogy az ő kutatásának megvan a helye az emberiség tudásának összképében és tudja, hogy hozzájárulása milyen szerepet játszik az össztudás nagy mozaikjában, akkor sok esetben képes, sőt köteles azt úgy ismertetni, hogy ne csak szaktársai értsék. Úgy tűnik, sok tudósnak nehezére esik e kötelesség teljesítése. Aki egy életen át problémák meglehetősen szűk és speciális területével foglalkozott, érthető módon hajlamos arra, hogy e problémák jelentőségét - és ezzel a saját magáét - túlértékelje. Csak ha elhagyja tudományának hírhedt elefántcsonttornyát, akkor veszi észre, milyen kicsi is hozzájárulása az emberiség tudásának teljességéhez. A szaktudósok öntúlértékelését az segíti elő, hogy egyre kevésbé ismernek más tudományterületeket. Az emberiség kollektív tudása nemcsak gyorsan nő, hanem exponenciálisan növekvő sebességgel is. De az egyes ember ismereti kapacitása csak abban a tempóban nő, amelyet számára az evolúció előírt, még akkor is, ha ez nagyon gyors az evolúció más folyamataihoz képest. Ebből önmagában következik, hogy az egyes embernek egyre kisebb a része az emberiség össztudásából. Ez a folyamat önmagában nem nevezhető patológiásnak. Már Goethe úgy definiálta a fejlődést, mint differenciálódást és szubordinációt, mint különbözővé válást és a részek alárendelődését az egésznek. Ennek a remélhetőleg nem sorsszerű és feltartóztathatatlan specializálódási folyamatnak az eredménye a szakosodás zsarnoksága, mondhatjuk: a szakértők rabszolgasága. Vissza