Fülszöveg
Új utazás küszöbén - talán nem olyan hosszú utazás ez, mint Jean-Christophe-é volt, de azért nem egy állomása lesz - eszébe juttatom az olvasónak azt a baráti kérést, amelyet muzsikusom történetének egyik fordulóján intéztem hozzá. A Lázadás elején figyelmeztettem, hogy minden kötetet úgy tekintsen, mint egy-egy fejezetét egy mozgásban levő műnek, amelynek alapgondolata az elébe tárt élet folyamán bontakozik ki. Idéztem ezt a régi közmondást: "Nyugtával dicsérd a napot" - és hozzátettem: ha majd célhoz értünk, megítélheted, mennyit ért az erőfeszítésünk.
Természetesen azt akarom, hogy minden kötetnek meglegyen a maga sajátos jellege, hogy magában is meg lehessen ítélni, mint műalkotást. De elhamarkodás volna az alapgondolatot megítélni belőle. Amikor regényt írok, kiválasztok egy lényt, akivel benső rokonságot érzek (vagyis inkább az választ ki engem). Ha ezt a lényt kiválasztottam, szabadjára engedem; eszem ágában sincs, hogy belékeverjem a magam egyéniségét. Súlyos teher az az...
Tovább
Fülszöveg
Új utazás küszöbén - talán nem olyan hosszú utazás ez, mint Jean-Christophe-é volt, de azért nem egy állomása lesz - eszébe juttatom az olvasónak azt a baráti kérést, amelyet muzsikusom történetének egyik fordulóján intéztem hozzá. A Lázadás elején figyelmeztettem, hogy minden kötetet úgy tekintsen, mint egy-egy fejezetét egy mozgásban levő műnek, amelynek alapgondolata az elébe tárt élet folyamán bontakozik ki. Idéztem ezt a régi közmondást: "Nyugtával dicsérd a napot" - és hozzátettem: ha majd célhoz értünk, megítélheted, mennyit ért az erőfeszítésünk.
Természetesen azt akarom, hogy minden kötetnek meglegyen a maga sajátos jellege, hogy magában is meg lehessen ítélni, mint műalkotást. De elhamarkodás volna az alapgondolatot megítélni belőle. Amikor regényt írok, kiválasztok egy lényt, akivel benső rokonságot érzek (vagyis inkább az választ ki engem). Ha ezt a lényt kiválasztottam, szabadjára engedem; eszem ágában sincs, hogy belékeverjem a magam egyéniségét. Súlyos teher az az egyéniség, amelyet több mint fél évszázad óta hordoz az ember. Éppen az az isteni jótéteménye a művészetnek, hogy ettől megszabadít, más lelkekkel itatván, más életekkel öltöztetvén fel bennünket. (Indus barátaink azt mondanák: "más életeinkkel", mert mindenkiben megvan minden...)
Amikor tehát magaménak vállalom Jean-Christophe-ot, vagy Colas-t, vagy Annette Riviére-t, már csak titkára vagyok a gondolataiknak. Hallgatom őket, látom cselekvésüket, s az ő szemükkel látok. Amit megtanulnak a maguk szívétől és az emberektől, azt velük tanulom én is; amikor ők csalódnak, én is fölkelek, és újra útnak indulok velük. Nem mondom, hogy ez a legjobbik út. De a mi utunk. Akár igaza van Christophe-nak, Colas-nak, Annette-nek, akár nincs: Christophe, Colas és Annette - él. Az élet is elég súlyos érv.
Ne keress itt tételt vagy elméletet. Ne láss e könyvben egyebet, mint egy őszinte, hosszú, örömben és bánatban termékeny élet belső történetét; ez az élet nem ment ellentmondásoktól, bővelkedik tévedésekben, s folyvást azért feszíti meg erejét, hogy - ha már az Igazság elérhetetlen - elérje a lélek harmoniáját, a mi legfőbb igazságunkat.
Vissza