Az eltűnt idő nyomában V.

Előszó

A könyv, melyet kezében tart az olvasó, egy háromezer oldalas regény ötödik kötete. Ám bátran beleereszkedhet mindjárt e kötettel is Az eltűnt idő nyomában lassan hömpölygő áradatába - elég, ha megfogadja Proust egyik első magyar méltatója, Fejtő Ferenc tanácsát, aki annak idején ekképpen biztatta a prousti stílus szokatlanságával küszködő olvasót: "...belé kell vetnünk magunkat csillogó, meleg, napfényes áramlásába s hagynunk magunkat sodorni a tenger felé... Ennél a sodornál, ha már egyszer benn vagyunk, nincs varázsosabb állapot: de beléugorni, de átadnunk magunkat, kétségkívül áldozat. Nehéz belekezdeni Proustba, úszni-tudást, sőt az úszás sajátos technikáját követeli e stílus: de úszni benne (ha megtanultunk), de olvasni őt könnyű és elbűvölő..."
"Sokáig korán feküdtem le" - e sokszor idézett és sokat kommentált rövid mondattal kezdődik Az eltűnt idő nyomában első része. A XIX. századi realista regények hagyományával ellentétben Proust hőse számára nem a meggazdagodás, az érvényesülés, a hatalom megszerzésére irányuló cselekvés a fontos, hanem a világ megismerése, vagyis jeleinek megfejtése, és az írás, mellyel meg tudja örökíteni az eltűnt idő emlékeit. A hős jelolvasó, megpróbálja értelmezni a világ rejtjeleit - a martinville-i harangtornyok, a Charlus úr szája szögletében finomkodó mosoly, vagy két nő összesimuló táncának jelentését. Emlékek felidézésére az álom és az ébrenlét közötti átmeneti állapot a legalkalmasabb: "hiába tudtam, hogy nem vagyok más szobákban, amelyeknek a fél-ébrenlét ha nem is mutatta meg a pontos képét, legalább hihetővé tette lehetséges jelenlétét - emlékezőképességem mégis mozgolódni kezdett; legtöbbször nem próbáltam újre lealudni; az éjszaka legnagyobb részét többnyire azzal töltöttem, hogy eszembe hoztam megint a mi egykori életünket, Combray-ban a nagynénémnél, Balbecben és Párizsban, Donciéres-ben, Velencében és még másutt; emlékembe hoztam megint azokat a helyeket és embereket, akiket és amelyeket valaha ott megismertem, mindazt, amit láttam náluk, mindazt, amit meséltek róluk". (Gyergyai Albert ford.) A helységnevek felvillantása - akár egy opera nyitánya - előre jelzi az elbeszélő én felidézte világ fontosabb színtereit, egy olyan világét, mely egyesíti a megélt, a látott és az elbeszélésekből ismert élményeket.... Vissza