Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha I-II.

Előszó

CERVANTES

EGY ÍRÓ, egy nemzet irodalma, igen, a világirodalom is ritkán éli még a csodát, mikor egy mű, mely célzattal készül, rögtön születése pillanatában túléli a célzatot, egyidejűleg lesz közkincse a tömegeknek és az írástudóknak, a legmagasabb és legközönségesebb szellemeknek. A „Don Quijote" ez a mű. Igaz, Shakespeare is írt „alkalmi színdarabokat"; például a Hamlet-et. Egy szerencsétlen ember, küzdelmes és tragikus ifjúság után, a férfiélet alkonyodó időszakában, űzetve a nyomorúságtól és a bizonytalanságtól, reménytelen irodalmi kísérletek után, megírja a lovagregények ellenregényét, pontosan úgy, mint ma cselekedne egy vérbeli író, aki az elburjánzott ponyva helyében nemesebb és nevelő szándékú olvasmányt akar nyújtani a tömegeknek. Cervantes korában a ponyva a lovagregény volt; ezt falta minden ember, aki értett a betűhöz, a letűnő feudalizmus értelmisége éppen úgy, mint a királyi udvar szellemi ínyencei, mint a nemesi és városi köznép. A lovagregénynek pontosan az volt szerepe a spanyol késő-renaissance idejében, mint napjainkban a detektív-regénynek. Főpapok, a klasszikus írók újonnan felfedezett remekein andalgó főurak éppen úgy áldoztak e közönséges szenvedélynek, mint ahogy ma nagy műveltségű, választékos irodalmi ízlésű emberke bevallják, hogy elalvás előtt szívesen kortyolnak néhány fejezetre való olcsó mákonyt, kalandos ponyva-kotyvalékot... Vissza

Fülszöveg

1605-ben, „oly sok év után, mialatt hallgatásban és feledtségben sínylődött", megjelent Cervantes halhatatlan remekműve, a Don Quijote. Még abban az évben hatszor adták ki, 1612- ben már angolra is lefordították, s ettől kezdve a mű megindult a sikernek azon az útján, amelyen meghódította a világot s az emberi szellem örök értékei közé emelkedett. írója, mint maga mondja, az akkoriban divatos lovagregények szatíráját akarta megírni benne; de regényével megtörtént az a csoda, amely csak a ritka remekeket éri: még az is halhatatlanná, örökké időszerűvé nemesedett benne, ami a leghatározottabban korának viszonyaira, személyeire és állapotaira utal. S mint az emberi szellem kivételes alkotásai, ez a könyv is egész életünkön átkísér, egyre érik és gazdagodik bennünk, ifjúságunkban inkább a kalandjai érdekelnek, aztán lassan alászállunk mélységeibe és fokozatosan eszmélünk rá tragikomikus humorára, roppant távlatára s arra, hogy a búsképű lovag épp annyira a mi életünk jelképe, mint esetlen szolgája- S külön élmény Márai Sándor magávalragadó bevezetője, Vissza