Az elhallgatás poétikája -

Előszó

Paul Celan költészete újra és újra kihívás elé állítja az értelmezőket. Habár az életmű alapélménye mindenképpen a második világháború és a holokauszt traumája, az értelmezési lehetőségek ennél nyilvánvalóan szerteágazóbbak. Amennyiben reprezentatív képet kívánunk kapni e költészetről, nem könnyű feladat úgy kiválasztani néhány művet, hogy azok valamiképpen a körülbelül hétszáz verset magába foglaló életmű keresztmetszetét legyenek képes nyújtani. Korai verseiben Celan még rengeteg költői képpel, metaforával veszi körül mondanivalójának lényegét, ám egyre tömörebb kései, hermetikus versei egyre inkább a csend, az elhallgatás irányába tartanak. Amennyiben a pálya elejétől a végéig szemléljük az életmű darabjait, úgy joggal beszélhetünk az elhallgatás poétikájáról, mind a versek terjedelmét, mind pedig motívumrendszerüket, metaforavilágukat és retorikájukat illetően.
Bár minden szelekció csupán szubjektív lehet, a következőkben hét olyan Celan-vers rövid elemzésére teszek kísérletet, melyek megítélésem szerint az életmű fontos, reprezentatív darabjainak tekinthetők, s keletkezésük kronológiai sorrendjébe állítva híven mutatják be az elhallgatás a bőbeszédű kezdettől a szűkszavú vég felé haladó poétikáját. Mindemellett az elemzett versszövegek talán nem csupán egy életmű keresztmetszetét kísérlik meg az olvasó elé tárni, de magukban foglalják azokat a kulcsmotívumokat és retorikai alakzatokat is, melyek Paul Celan költészetére a leginkább jellemzőek. Ilyen visszatérő alakzatok többek között az emlékezés, a holtakkal való párbeszéd, a negatív történelmi tapasztalat közvetítése, az Istennel való kommunikáció talán hiábavaló kísérlete, a meghatározatlan te irányába történő költői beszéd, a költői szót meghalló másik kétségbeesett, kilátásszerű keresése, valamint a nyomasztó, világvégi, immár az embert is nélkülöző tájak látomásszerű megjelenítése. Vissza