Előszó
1957 januárjának egyik hideg estéjén ismerkedtem meg Jack Kerouackal, és azonnal a regény második könyvében kerültem, amelyet Kerouac eredetileg külön kötetbe szánt, Passing Through (Átutazóban)...
Tovább
Előszó
1957 januárjának egyik hideg estéjén ismerkedtem meg Jack Kerouackal, és azonnal a regény második könyvében kerültem, amelyet Kerouac eredetileg külön kötetbe szánt, Passing Through (Átutazóban) címmel. Nemrég tért vissza Mexico Cityből, és mielőtt tovább utazott volna Tangerbe, eltöltött néhány hónapot New Yorkban. Úgy élt, hogy nem volt lakása, mindig másutt szállt meg, aztán odébbállt, de azt hittem, örökké arról ábrándozott, hogy újdonságvágyát és társasigényét valahol sikerül majd összhangba hoznia természetének visszahúzódó felével.
Aznap este, amikor találkoztunk - kilenc hónappal az Úton megjelenése előtt -, Jacknek még sejtelme sem volt arról, hogy nemsokára híres lesz a dharma-csavargó élete egészen új irányba fordul. Mint mindig, épp balszerencse érte, utolsó húsz dollárjával is megvágta egy zöldséges. Allen Ginsberg kérte, hogy mentsem meg. Huszonegy éves voltam, nem sokkal azelőtt én is nagy nehézségekkel kerültem szembe. Akkoriban úgy gondolkodtam, hogy nincs vesztenivalóm. Amikor beléptem a Greenwich Village Nyolcadik utcájában található Howard Johnson's-ba, a pultnál piros-fekete kockás lemberdzsekben már ott állt Jack Kerouac. Ijesztően világoskék szemétől eltekintve pirospozsgás, lepirult arcával és koromfekete hajával maga is teljes egészében vörös és fekete volt.
Soha nem láttam még ilyen vibráló embert. Ám amikor félszegen elkezdtünk beszélgetni, rögtön kitűnt, hogy csüggedt és kimerült. Elmesélte, hogy nemrégiben tűzfelvigyázóként hatvanhárom napot töltött a Desolation Peak nevű hegyen, és már visszavágyik. Abban a két hónapban, amíg együtt éltünk, mielőtt Jack továbbhajózott volna Tangerba, William Burroughs után, semmit sem árult el a magányosan töltött hetek nehézségeiről.
Vissza