Az életmű fele

Előszó

A Harmincasok... Ők álltak példaként előttünk. A harmicas években született zeneszerzők, akik harmincegynéhány évesen reprezentatívan mutatkozhattak be egy hangversenysorozaton, s az annak nyomán megjelent könyvben. Korábbi zeneakadémiai növendéktársuk, a zeneszerzést végzett Földes Imre zenetörténész faggatta őket első fontosabb műveik keletkezése idején. A mi nemzedékünk, az egykori „harmincasok" növendékeié hiába várt a maga Földes Imréjére. Pályánk „nyitómérleg" nélkül maradt. Amikor immár az életmű feléhez érkeztünk, úgy gondoltam, mikrofont kell tartanom a kollégák elé: lássuk, ki honnan indult, milyen hatások merre vezérelték hajóját? Vannak köztük gazdagon megrakott óceánjárók és vannak csónakok, amelyekre az élet hordalékot sodort (a megélhetés szükségei korlátozták a termőképességet); vannak reflektorfényben úszó zeneszerzők és csendben, belső fényük világánál alkotók. Ők - mi vagyunk ma a középgeneráció, a múlttal már rendelkező, de amely még nem őszikéit írja holnap. A beszélgetések nem egyes művekben mélyednek el, nem leltárilag adnak számot a pályakezdés óta végzett munkáról. Inkább azt mutatják föl, ami „a levegőben van", ami egyeseket a század közepének irányzataival szembeni kardrántásra szólított, ami másokat távoli filozófiák és zenélésmódok integrálására ösztönzött, megint másokat a hang és hangzás akusztikus rejtelmeinek kutatására buzdított. Az egyéni portrék kirajzolódása során visszatérő motívumok formálják meg a nemzedék arculatát: az olvasó az egyes alkotókból úgy állíthat össze „konszonáns és disszonáns együtthangzásokat", mintha a zongora billentyűzetéből válogatná a hangokat. Megszólalnak az országhatárt ideiglenesen - vagy tán örökre - átlépett egykori diáktársaink is, akik nem tértek vissza külhoni tanulmányaik után, mint némely kollégájuk, aki viszont vándor mesterlegényként szerzett tudását itthon kamatoztatja. Mind viszünk valamit magunkkal: szemléletet, nosztalgiát, dacot a Liszt Ferenc tér levegőjéből illetve a Fiatal Zeneszerzők Csoportjáéból; amely még azon társaink indulását is segítette, akik valamilyen oknál fogva elkerülték a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés tanszakát. A megszólaltatottak a főiskolán 1973 és 1982 között végzettek és a köréjük csoportosuló, főiskolát vagy zeneszerzés fakultást nem jártak vagy nem Magyarországon diplomázottak közül kerültek ki. Itt megálljt kellett parancsolnom kérdező kedvemnek, hiszen nem lehetett végtelen a sorozat, de remélem, az utánunk következőknek is módjuk lehet majd a tevékenységüket elemző megnyilvánulásra. Ennek fontosságát meghatványozza az a csönd, amely ma a kortárs zeneszerzést - ritka divathullámok kivételével - körülveszi. De még ha elkényeztetettek lennénk is a kritikákkal, sajátos adalékkal szolgálhat egy alkotó arcéléhez önvallomása. Azzal pedig jobb nem megvárni az időskori emlékezés végső olvasatban való elrendezését, hiszen másképp érdekes az életmű állomásain való jelenidejű feltárulkozás. Mikrofont tartottam a kollégák elé - írtam az imént. A beszélgetések ugyanis 1993- ban a Magyar Rádió stúdióiban zajlottak, és '93-tól '95-ig kerültek adásba. Hálával tartozom azoknak, akik e sorozatot lehetővé tették: Papp Máriának, akinek rovatában e műsorok készültek és Fittler Katalinnak, aki virtuóz szerkesztői munkával tette hallgathatóvá a műsoridő kívánalmait terjedelmileg nemegyszer felülmúló, körmondatok hullámaival csapkodó beszélgetéseket. Vissza