Az életet már megjártam

Fülszöveg

Valamikor 1989 májusában kezdődött a könyv története, vagyis Nagy Imre újratemetése előtt nem sokkal, amikor azért már „lehetett beszélni". En akkor, pár hónapja már Franciaországban tanultam. Rövid magyarországi szabadságról utaztam vissza, apám pedig egy régészeti kongresszusra volt hivatalos Salzburgba, ami útba esett, hát együtt mentünk egy darabon. Ahogy az M7-es autópályán, Budapestet elhagyva, elhaladtunk az akkor még ott lévő Oszta-penko szobor mellett, apám megkérdezte:
- Ismered-e Osztapenko kapitány történetét?
- Persze, hogy ismerem. Mint mindenki más, aki végzett Magyarországon legalább négy általánost, meg volt „kisdobos"!
- De vajon ismered-e az „igaz" történetet?
- Miért, van olyan is? - kérdeztem vissza, mire ő elmesélte. Én meg döbbentem hallgattam. Nemcsak azért, mert a történet érdekes és önmagában is tanulságos volt, hanem, mert nem értettem, miért nem mondta ezt el nekem korábban? Ma már persze tudom, kímélni akart Azonban azt is rögtön gyanítottam, hogy... Tovább

Fülszöveg

Valamikor 1989 májusában kezdődött a könyv története, vagyis Nagy Imre újratemetése előtt nem sokkal, amikor azért már „lehetett beszélni". En akkor, pár hónapja már Franciaországban tanultam. Rövid magyarországi szabadságról utaztam vissza, apám pedig egy régészeti kongresszusra volt hivatalos Salzburgba, ami útba esett, hát együtt mentünk egy darabon. Ahogy az M7-es autópályán, Budapestet elhagyva, elhaladtunk az akkor még ott lévő Oszta-penko szobor mellett, apám megkérdezte:
- Ismered-e Osztapenko kapitány történetét?
- Persze, hogy ismerem. Mint mindenki más, aki végzett Magyarországon legalább négy általánost, meg volt „kisdobos"!
- De vajon ismered-e az „igaz" történetet?
- Miért, van olyan is? - kérdeztem vissza, mire ő elmesélte. Én meg döbbentem hallgattam. Nemcsak azért, mert a történet érdekes és önmagában is tanulságos volt, hanem, mert nem értettem, miért nem mondta ezt el nekem korábban? Ma már persze tudom, kímélni akart Azonban azt is rögtön gyanítottam, hogy valószínűleg nem ez volt az egyetlen „kegyesen elhallgatott" története.
Mivel az út Salzburgba jó nyolc-kilenc órán át tartott - noha viszonylag jó állapotú Zsigulim volt akkoriban - hát tovább faggattam. Életem egyik legjelentősebb fegyvertényeként könyvelem el ma is, hogy mire Salzburgba értünk, meggyőztem apámat, hogy az Osztapenko sztorit - az „igazit" - meg a többit, meg kell írnia, hogy megmaradjon. Nekem, az unokáknak, sőt, talán egy kicsit mindenkinek, aki errefelé él, vagy törődik az itt élők sorsával és jobban meg akarja érteni azt. Vissza