Az élet ritmusa

Előszó

Ugy érezzük, ennek az előszónak első sorban az a feladata, hogy megmagyarázza, miért szedjük külön csoportba a ma magyar költészetéből a katolikus költők termését, és talán még inkább azt, hogy mi vezetett bennünket maguknak a katolikus költőknek a kiválogatásában.
Nyilvánvaló, hogy a katolicitás fogalma nem merül ki bizonyos törvények megtartásában; nem is áhitatgyakorlatok közössége, istentiszteleti szertartások egyezése, sőt még csak nem is a pápa főségének elismerése teszi a katolicizmust. A katolicizmus ennél sokkal több: mindent felölelő egységes világfelfogás.
P. Lippert, a mai Németország katolikus bölcselői közül a legmélyebbrelátók egyike, a katolikus ember jellegzetes vonásai között elsőnek azt állapítja meg, hogy annak szemében a valóság, amelyben él, gondolkozásától, elképzelésétől független, objektív valóság. Nem képzeletünk, érzésünk, vágyaink vagy álmaink alkotása, hanem valóság, amely rajtunk kivül, fölöttünk van, ami előttünk is megvolt, tehát valami Nem-Én, az Énnel szemben álló konkrétum. Mivel a katolikus ember hisz a valóság objektivitásában, vallja is a lét fensőbbségét, primátusát a gondolkodás felett. Ennek megértéséből fakad alázata a Nem-Énnel szemben, amely nélküle és előtte is megvolt és megvan, és ebből ered a magát készségesen alávető függés a nálánál magasabban levő, uralkodó, kérlelhetetlen és hajthatatlan Nem-Éntől, Istentől. Az Énnek és Nem-Énnek ez a viszonya nem mesterségesen alkotott ideológia, nem úgynevezett vallásos érzések reflexe, hanem az objektív valóság létének természetes, intuitív, naiv felismerése. A katolikus ember hisz az objektív valóságban; neki tehát a Végítélet nem vízió, nem álom, hanem valóság, amelynek a közelségét érzi, és erre a felfogásra nem a bűntudat félelme hajtja, hanem éppen a Végítélet valóságának a tudata készteti bűnvallásra és bánatra. Vissza