Az elektrográfia jelensége és jelentősége

Előszó

Már a címadásból is következik a különböző nézőpontok előzetes körvonalazásának igénye. A jelenséggel utalunk azoknak a fenomenális jellemzőknek feltárására, ami egy új műfaj életképességét, lehetőségterét befolyásolja. S ugyanehhez kötődik a jelentőség megfogalmazása, hogy miként válhatott underground státuszból lassan befogadott műfajjá az elektrográfia. A 80-as évek derekától napjainkig húzódó korszak pedig a honi kultúra változását is érzékeltetheti, ami testet ölt a művészetfogalom differenciálódásától a sajátos művészetfilozófiái-esztétikái igények kibontakozásán, alkotástipológiai és intézményesülési problémákon át egészen az önmagát érvényesítő alkotásig.
Nem a mindent számba vevő és lajstromozó logikát követjük, hanem jellegzetes csomópontokat megvilágítva egy folyamatot kívánunk érzékeltetni. Ami természetesen kötődik a művészettörténeti fogalomhasználat jellegzetes eredőihez, majd a művészet sajátos komplex eseményéhez, az egyes manífesztatív rendezvényekhez. Végül néhány alkotói habitus áttekintéséhez kötjük rekonstrukciónkat, amivel a változás dinamikáját kívánjuk érzékeltetni.
I. A fogalomhasználat előzetes kontextualizációja
1. Művészettörténeti aspektusok
A művészetfogalom 80-as években jellemző módon differenciálódó közegében helyezzük el elsőként az elektrográfiát, majd a sajátos műfaji státuszát jellemezzük. A művészetfogalom változásait követve az alapprobléma a következőképpen összegezhető: milyen kölcsönhatások vannak az elméleti diskurzusok és a hozzájuk kapcsolódó pragmatikus vállalkozások beszédmódjai között? A művészettörténeti perspektíva textusai miképpen implikálták azokat a sokféle módon megfogalmazódó művészetfogalmi intenciókat, amelyek a hetvenes évektől fogva jelen voltak a művészeti élet horizontján? Az egyes szövegvilágok segítségével nemcsak a vizuális művészetek perspektivikus igazságigényének differenciálódására, hanem közvetett hozzájárulásként a nyitott kulturális szituáció megteremtésének újabb mozzanataira is ráirányíthatjuk a figyelmet. Mert mint már máshol láthattuk, a vizuális szimbolikák által közvetített világértelmezések, s különösen a modernizmus irányaiból indulók - mint az látható volt a hatvanas évek jellemzése kapcsán is -, sokkal inkább távol tudtak maradni a közvetlen valóságtól, legalábbis a jelentés-összefüggések elsődleges szintjén.
Az elméleti kontextualizáció jelzi az első etapot. Kiindulópontként Németh Lajos Törvény és kétely című összefoglaló munkáját választjuk, amely szerint a művészettörténet elméleti és gyakorlati kérdéseinek gyújtópontját századunk második felének modernista történései alkotják. A felismerés evidenciaélménye ismerős: a hagyományos művészeti gondolkodás egyre távolabbra kerül az avantgárd és a modern művészet produktumainak értelmezésétől. Biztosnak, szilárdnak hitt kategóriák, mint például a stílus, a művészetakarás stb. felmondták a szolgálatot, vagy legalábbis igen korlátozottá vált használatuk, míg más társ- és segédtudományok viharos gyorsasággal reagáltak a hasonló tempóban jelentkező irányzatok kérdéseire.
Ehhez társul a két művészetfilozófiai probléma eredője: a műalkotás és a művészet autonómiája, önmagára reflektáló jelentése (Erdély Miklós), ami a modernizmus különböző periódusának stílustörekvésekként való értelmezhetőségét zárójelbe tette, s előtérbe helyezte a képi autenticitást. A két módszertani megközelítés - a fenomenológiai deskripció és az azt mintegy kiteljesítő hermeneutikai rekonstrukció-egymást feltételező és kiegészítő komplementaritása (Raphael, Boehm) kiegészítette a művészettörténet-tudomány által vázolt problémakört. Együttesen érzékeltetik azt, hogy mind a képi autenticitás, mind a tradíciókra való visszaemlékezés, illetve azok újraalkotása értelmezhetővé válhat előttünk. Vissza