Az egyéniség elve a nevelésben

Előszó

»Az egyéniség a XX. század problémája« - mondja Wiliam Stern, századunk kitűnő pszichológusa. Sokak előtt ez a megállapítás talán érthetetlennek látszik éppen ma, amikor az individualitás uralma köztudomásúlag mind inkább háttérbe szorul és hatalmas méretekben bontakozik ki, mint az egész világot mozgató erő: a szocializmus.
A mai szociális-kollektiv társadalmi és állami berendezkedések mellett valóban az első pillanatra nehéznek látszik W. Stern megállapítását fenntartás nélkül elfogadni s a nevelési rendszerben az egyén elsődleges helyzetéről, szerepéről, jogairól és hivatásáról beszélni, annál is inkább, mert századokon keresztül vitatott probléma, hogy az egyén van-e a tömegért, vagy a tömeg az egyénért?
Az egyén és a tömeg értékelésének problémájában két ellentétes felfogás áll egymással szemben. Az egyik a múlt század romantikájának és liberalizmusának individualizmusa, amelynek határt és gyakran emberi érzést sem ismerő egoizmusa váltotta ki a tömegek lelkéből a másik szélsőséges törekvést: a kollektivizmust, a középszerűség diktatúráját, mely nem vesz tudomást az öncélú egyénről, melyben minden ember csak egy személytelen szám és mással bármikor kicserélhető alkatrész a társadalom gépezetében. E két szélsőséges felfogás szülte azt a harcot, amelynek napjainkban is tanúi lehetünk s amely a tömegek gondolkozásában, politikájában, államvezetésében s mindezeken keresztül a nevelésben is megnyilvánul. A nagy harc eddigi eredményeképen kialakult emberi élet mai alapvető szociális tartalma mellett különösen a totalitásra törekvő új államszervezetekben, de még többé-kevésbbé a liberalizmus elvén álló más államokban is az egyén érdekei és szempontjai erősen elhalványultak s így a közoktatási szervezetek sem az egyén, hanem a közösség érdekeit tartják szem előtt s általában arra vannak tekintettel, hogy mire van szüksége annak az állami és társadalmi alakulatnak, amelynek céljait szolgálják. Vissza