Az edény széttörése

Előszó

A világ lelepleződése semmihez sem hasonlítható sejtéssel kezdődik. Itt, ezzel az egésszel valami alapjában nem stimmel. Ettől a pillanattól a dolgok pusztulnak, elkopnak, széthullanak, szétmállanak, egyre szörnyűbbé válnak, a lidérces átalakulás az elviselhetetlenségig fokozódik. A végkifejletnél egyszeriben minden szertefoszlik. Bizonyára előfordult már a Nyájas Olvasóval is, hogy valamely rémálmából épp maga a rettenet ébresztette föl: ez az egész annyira borzalmas, hogy valószerűtlen, olyannyira elviselhetetlen, hogy ilyesmi nem létezhet. Ilyen látomás például, amikor meglazul egy fogunk, majd nyelvünkkel könnyedén kilökjük. Kicsit gyanús, hogy nem fáj. Az első fogat követi a többi, a végén az összes kipotyog, majd a rémülettől és a csodálkozástól fölébredünk. Ami az egészben a legkülönösebb, hogy az ilyen álmok az iszonyat fokozódásával egyre valósághűbbek, egyre inkább olyanok, mintha nem is álmok volnának, a vége mégis az ébredés. Az iszonyat a szertefoszlásig fokozódik, szilárdító ereje egyúttal szét is morzsol. Az iszonyat valósága a hőre keményedő műanyagokra hasonlít, melyek nem elolvadnak a lángoktól, hanem elszenesülnek és szétporladnak.
A tudat eme sajátos játékát egyes kultúrákban spirituális célokra használták. Legalábbis erről tanúskodik a buddhista tantrikus szent, Naropa legendája. A történet első része elmeséli: Naropa élete jó részét azzal tölti, hogy mesterét, Tilopát keresi, akinek első nagy tanítása épp abból áll, hogy nem hajlandó vele személyesen találkozni, csak nyomokat hagy maga után. A tanítvány vándorútja során mindenféle szörnyűséggel találkozik: leprás nővel, nyüvektől teli, rothadt kutyatetemmel, egy embert elevenen fölboncoló szadistával, bomló hullából beleket tépkedő elmebeteggel, földből kiforgatott rovarokat evő, vagy épp békát és halakat élve sütő aljanépséggel (ez abban a kultúrában rendkívüli tisztátalanságnak, illetve tabutörésnek számított), szüleit megölni készülő elvetemült gazfickóval stb. Ezek a figurák ráadásul útját állják, meg akarják érinteni, vagy éppen bevonni undok ténykedéseikbe, amire persze a papi családból származó Naropa nem hajlandó. A leprás nőt kikerüli, a kutyatetemet átugorja, a förtelmes teleket undorral visszautasítja, ahogyan a gyilkosságokban vagy a belek tépkedésében sem hajlandó segédkezni. Mindez azonban sorra tévedésnek bizonyul, mert nem ismeri föl, hogy e jelenetek szimbolikus látomások, s mikor az iszonyat a legsűrűbb bennük, mindegyik szertefoszlik, "mint a szivárvány". Vagyis mindegyik szertefoszlik, "mint a szivárvány". Vagyis mindegyik kaland álom volt, amit Tipola bocsátott rá, ezzel próbált üzenni neki a tudat és a valóság furcsa viszonyában egy-egy igazságról. Vissza