Az átöröklés

Előszó

Részlet a könyvből:
Az öröklés-tudományt az általános élettudomány (biológia) legtisztultabb fejezetének tekintjük. Ezt a kiemelkedő jelentőséget azzal nyerte el, hogy legjobban hozzáférhető a kísérletezés számára, részben pedig azzal, hogy matematikai feldolgozásra különösképpen alkalmas. Az örökléstan pontosság tekintetében közel áll a fizikai és vegytani ismereteinkhez. Az örökléstan azokkal a törvényszerűségekkel foglalkozik, amelyek minden élőlény esetében megszabják az utódok tulajdonságainak a szülők tulajdonságaihoz való hasonlóságát. A tulajdonságok folytonosságának a kérdése elválaszthatatlanul összefügg a szaporodás és a származás élettani törvényszerűségeivel.
Az a tapasztalat, hogy az utódok általában azokhoz az élőlényekhez hasonlítanak, amelyekhez származásbeli közösség fűzi őket. Ezen belül a két szülő tulajdonságaira emlékeztetnek a legnagyobb mértékben. A kérdés csak azóta képezi tudományos kutatás tárgyát, amióta a gondolata átment a tudományos és mindennapi köztudatba. A XIX. század élettani kutatásának a gyujtópontjában az a kérdés az, hogy mikép egyeztethető össze a fajok változékonysága az utódok szüleikhez való szembeötlő hasonlóságával. Ez foglalkoztatta Mendel Gergely (1822-1884) brünni ágostonrendi szerzetest is, amikor különböző borsófajták keresztezéséhez fogott. Elért eredményei korszakalkotóak az élettudományok történetében. Kár, hogy ezeket az eredményeket maga a tudós nem látta érvényesülni. Közleményei teljesen elkerülték a korabeli szakemberek figyelmét és csak akkor kerültek az érdeklődés középpontjába, amikor 1900-ban három tudós: De Vries. Correns és Tschermák, csaknem egyidőben, de egymástól függetlenül újra felfedezte azokat. Akkor ismerték el Mendel felfedezéseit, amikor az élettan más területei, főleg a sejttan, oly eredményeket értek el, amelyek alkalmasak voltak Mendel megállapításainak az alátámasztására. Ezeknek a figyelembevételével lett az örökléstan az élettan egyik legjelentősebb részlettudománya. Vissza