Az aszfalt apostola

Előszó

Részlet a könyvből:

A MŰHELY, A NYOMORTANYA, A KÓRHÁZ ÉS A BÖRTÖN MIATYÁNKJA

"Miatyánk!"
Van egyáltalán ilyen? Mostanáig még senki sem volt hozzám jó! Apám ivott! Anyám az őrültek házában halt meg! Az utcán nőttem fel és csak a napsugár simogatása érte arcomat! Tehát Téged szabad Atyámnak nevezni! Ez egészen új érzés számomra! S a többi ember testvérem? Nekem is volt fivérem és nővérem! Rég eltemettem őket! A temetéskor hideg volt, jéghideg! Még ma is borzongok ettől a hidegtől
"Ki vagy a mennyekben!"
Oly messze van az ég városunk felett! Máshol azúros aranyával befödi az udvart és a házakat. Melegével elér a pincéig és föld felé hajló kékjével annak csókját kéri. De Berlintől oly távol van, akár a csillagok. Más világ, amellyel nincs semmi kapcsolatunk és érintkezésünk, A merész pilótákat, akik odáig szállnak, szenteknek hívják. Mi azonban csak mélán nézünk utánuk. Oh, ha közelebb volnál! Te távoli, nagy, örök Isten!
"Szenteltessék meg a Te neved!"
Körülöttem minden oly szentségtelen. Csupán egy-két gyermeket ismerek, akik ártatlanok maradtak. Az ő szemükből az ég nevet felém! Olyanok mint a tavasz virágai! De mily hamar elhervadnak majd! Néhány évig ismertem anyámat! Ö szeretett engem szent szeretettel! De csakhamar reá borult az őrület éjszakája! S a többieknek szennyes a kezük és a lelkük! Üzletemberek! Érdekemberek! Még a jámbor emberek is azok! Mennyi önzés lakik lelkükben! Azért futok ennek az aszfaltvárosnak rideg szürkeségéből a Te szentségedhez! Vissza