Az asszimiláció kora a magyar irodalomban

Előszó

A kiegyezés kora elmulasztotta megírni a maga irodalomtörténetét. Kazinczynak és a romantikusoknak akadt lelkes krónikásuk Toldy Ferenc személyében, Vörösmarty és Petőfi korát félszázados érvényességgel megrajzolta Gyulai Pál, az abszolutizmus kívüle még olyan gondolkozókkal tündökölt, mint Erdélyi János, Kemény Zsigmond ellenben a század vége felé megjelent irodalomtörténeti műveit, melyek hivatva voltak sok évtizeden át ifjúságot és nagyközönséget irdalmilag nevelni, már lezárta Arany halálával. Magának Aranynak, akárcsak Keménynek, a világháborúig még csak életrajza sem íródott meg. Az egyetemi oktatásban szenzációszámba ment, amikor Riedl Frigyes közvetlenül a világháború előtt Vajda Jánosról, Reviczky Gyuláról hirdetett előadást. Így jutott el ez a kor - önmaga feletti eszméletlenségben - Adyhoz és forradalmához. Az új nemzedék ragyogása aztán végleg árnyékba borította a megelőző négy évtizedet, s ebből a homályból csak néhány újra »felfedezett« emelkedett ki, az elődkeresés vágyától híva életre, akiknek viszont saját korukban alig volt irányító szerepük. A multszázadvégi anthologiákat olyan csodálkozó borongással lapozgatjuk, mintha elfeledett halottak szomorú temetőjében járnánk. Egy elsüllyedt kor, melynek a napjainkban sorozatosan megjelenő huszadik századi irodalomtörténetek csak bevezetőül szentelnek néhány megemlékező lapot. Mint az egyén emlékezetében élményteli órák hosszú időszakokká nőnek, eseménytelen évek pedig elsuhanó pillanatoknak tetszenek, úgy zsugorodik össze a két nagy szellemi élmény, Arany és Ady közé eső korszak az irodalomtörténetben kevésbé jelentős átmenetté. Vissza