Az ártatlan II.

Előszó

1.
Azt mondják, ha az ember folyton a holnapot várja, nem tesz mást, mint sietteti a halála érkezését. Márpedig én 1610 februárjának elején egy álló napig a holnapért imádkoztam, folyton a látóhatárt fürkésztem, s remegve kívántam, hogy szárazföldet érinthessen a lábam. Megfogadtam, hogy amint végre a talpam alatt ismét homokot, füvet, követ, sarat érzek, leborulok, és bármilyen poros, mocskos, tiszta szívemből megcsókolom. Az sem érdekel, ha ezért kinevetnek, vagy megvetően tekintenek rám. Olyannyira elegem volt a víznek még a látványából is. Pedig mindössze másfél napos tengeri útról beszélek. Ez idő alatt azonban irtózatos émelygés, szédülés gyötört, és úgy éreztem, egyetlen pillanat sincs, melyet akárcsak elviselhetőnek is tarthatnék. Kínomat semmi sem enyhítette, a matrózok csúfondáros pillantása, és Lorenzo Mariani, kísérőm és védelmezőm fölényes vigyora pedig csak tetézte rémes állapotomat.
Ahhoz képest, hogy Marianit megmentőmnek nevezhetem, és hálával tartozom neki, folyton meg kell állapítanom, milyen pocsék a modora. Ő maga eszelte ki közös utazásunk tervét, szavaiból, viselkedéséből mégis úgy vettem ki, mintha megbánta volna felelőtlen ajánlatát.
Csipkelődését, gunyoros megjegyzéseit jól ismertem korábbról, már első találkozásunk alkalmával is végtelenül önelégültnek találtam, ugyanakkor az elmúlt időben bizonyítékát adta hősies, lelkiismeretes természetének is. Vissza