Az aranyszamár

Előszó

Apuleius műve, melynek fordítását itt veszi az olvasó, irodalmi szenzáció, nagy irodalmi esemény volt a maga napjaiban; azzá tette a milieu, melyben megszületett és még inkább magának az írónak személye. A Krisztus születése utáni második század - semmi sem új a nap alatt - sokban hasonlított korunkhoz. A műveltek általában materialisták voltak, a nép mindig az, de az anyagiakra irányuló érdeklődés mellé besurrant és nagyra nőtt egy másik, evvel egészen ellenkező gondolat, a mystikumok szeretete is. A kor szellemi élete vajjudott, a régi hit, régi filozófia meghalt, az új még nem született meg, a kereszténység még csak pár tüzes lelkű emberrel sejtette meg jövendő világnagyságát. Hivatalosan nem hittek a csodákban, de a szívek legmélyén mindenkiben ott rejtőzött egy gondolat, mely mindent lehetségesnek mondott és örömét találta az ilyen történetekben. Főleg ha az íróra is gondoltak a könyvével együtt, kit munkás életében, melyben az írás minden fajtájával megpróbálkozott, egy boszorkányper tett ismertté és nevezetessé. A vád ma naívnak hangzik, akkor főbenjáró volt: Apuleius feleségül vett egy nála jóval idősebb, nem is szép, de nagyon gazdag özvegyasszonyt, kinek már felnőtt fiai is voltak, persze bűbájos mesterkedéssel. Az író maga védte magát és ártatlanságát sikerült is bebizonyítania, de a mystikus dolgokban való sajátságos kedvteléssel plaidoyerjében csak arra szorítkozott, hogy a maga ártatlanságát bizonyítsa, a boszorkányságban való részvételét cáfolja, de magát a titkos tudományt nem érintette. Bebizonyította, hogy nem mágiával hódította meg szíve hölgyét, de sehogy sem vonta kétségbe, hogy vannak okkult tudományok és sok minden lehetséges, amit hihetetlennek tartana gyarló értelmünk. Ez a pör és a fura regény, egy régi mese új formába öntve, hallatlan érdeklődést biztosítottak neki.
Azóta sok idő eltelt és a sok száz év nem ártott meg Lucius történetének, olyan üde és friss ma is, mint volt akkor, amikor santálolajjal parfőmözött, aranyozott elefántcsont foglalatú papírtekercsből olvasta fel urának az olvasó rabszolga. Érdekel és szórakoztat, teljesen megfelel hát a mogorva, skót Dunlop receptjének: a regény olyan legyen, hogy olvasva elfeledtesse velünk pár órára a körülöttünk dübörgő, zakatoló élet töméntelen gondját és akkor elérte célját. Igaz-e, csak ez lenne-e a regény célja? Mindenki maga megadja rá a legkényelmesebb választ, azonban az olvasót szórakoztatni, ezt a programot Apuleiusnak akkor is sikerült elérnie. Vissza