Az aranyhaju Jutka

Előszó

Részlet a könyvből:

Mintha már itt nem is a város volna. Emeletes házak alig láthatók; ha akad is néhány, ez ugy kiválik a körülötte félve, szerényen meglapuló földszintes kis házikók közül, mint a gémes kut a meszezefutó réten. És ha szilaj szél járja a bolondját az utcán végtől-végig, vagy pedig, ha a menydörgés orgonazugása mellett zuhog alá a bőséges vizáradat (az égiek, ugy látszik még nem ismerik a vízmérő órákat és igy vidáman pazarolhatják a vizet) a kis házikók talán ijedten mind oda szaladnának a büszke óriások mellé oltalmat keresni, éppen, mint az udvaron csipegető csirkefiókák szoktak a veszedelem idején az anyjuk szárnya alá futni, ámde szerencsére az ut két oldalán - mintha katonák állanának sorfalat - jól megtermett lombkoronás akácok büszkélkednek és igy nem történhetik baj.
Az akác - az a falu fája. Az egyszerű nép megbecsüli, szereti, népdalaiban meg is énekli. Uri nép nem igen szíveli; finom kertekben dehogy adnak neki helyet. No, de a Bezeda-utca nem tart számot arra, hogy öt az előkelő fertályhoz számítsák. A Bezeda-utcának jó az aprólevelű, poros akácfa. Azaz nemcsak a Bezeda-utcának, hanem a lakóinak is. Napközben ugy sem igen van idejük alatta sétálgatni, mindenki munkában van, dolgozik. Ilyenkor az akácok alatt csönd van. Hanem estefelé, amikor vége a napi munkának, akkor egyszerre megváltozik az utca képe. A házak előtti kis padok megtelnek; az öregek oda telepszenek és elmondogatják, mi minden is történt a nap folyamán. Vissza