Az anyaföld kincse

Előszó

Részlet a könyvből:

Vajjon ki taposta ki a fák és a zsombékok közt húzódó hosszú, hosszú ösvényt? Az első férfi, az errevetődött első férfi. Itt senki sem előzte meg. Később egy-egy állat rátért a réti és mocsári nyomra, majd valamelyik lapp rénszarvasterelés közben kiszimatolta az utat. így támadt a nagy, gazdátlan közbirtok ösvénye.
A férfi északnak tart. Batyujában, az első batyuban, némi elemózsia és pár szerszám lapul. A rőtszakállú férfi szálas és tagbaszakadt, képén és kezein kis hegek látszanak - vájjon munkában vagy harcban szerezte-e ezeket a sebhelyeket? Talán börtönviselt bujdosó, talán békevágyó bölcs - mindenesetre olyanformán kószál ebben a roppant magányosságban. Csak megy, megy - a madarak és az állatok hallgatnak körötte. Olykor kiböki: „Istenem, Istenem!" - Mihelyt keresztülvág a lápokon s kedves erdei tisztásokhoz ér, rögtön leteszi batyuját s pontosan tájékozódik; kisvártatva visszatér s batyustul tovaballag. Így vándorol a Nap állása szerint s éjjelente a hangába dől le.
Néhány óra múlva fölkerekedik. „Istenem, Istenem!" Megint északra fordul, fölnéz a Napra, délben megeszik egy darab svédkenyeret, meg egy falat kecskesajtot, iszik egy kis forrásvizet s folytatja útját. Ezúttal is egyenletesen baktat előre, hogy megvizsgálja az erdőség szép helyeit. Mi vonzza? A táj? A talaj? Alighanem falusi ember; fürkészve tekint szét, néha fölkapaszkodik egy-egy dombra s onnan kémlel körül. Újra tűnik a Nap. Vissza