Az álom

Előszó

Részlet a műből:
"Az ezernyolcszázhatvanas kemény tél folyamán befagyott az Oise, magas hó borította el alsó Pikárdia síkjait, karácsony napján pedig északkeletről olyan hóvihar kerekedett, hogy csaknem eltemette Beaumontot.
Reggel óta havazott, estefelé egyre sűrűbben hullott, halmozódott a hó egész éjszaka. A felső városon, a rue des Orfévres-ben, melynek végébe mintegy bele van ékelve a székesegyház kereszthajójának északi homlokfala, a széltől besodorva örvényt alkotott és szilajon verdeste Szent-Ágnes kapuját, ezt az ősrégi román stílű, de már a gótikához közeledő kaput, melyet sűrű faragványok díszítettek a csupasz orommező alatt. Másnap hajnalban itt csaknem három lábnyi volt a hó.
Az egész utca szunnyadt még, a tegnapi ünneptől ellustultan. Az óra hatot ütött. A homályban, melynek a pelyhek csendes, csökönyös hullása kékes színt adott, egyetlen tétova körvonalú alak élt csupán, egy kilencéves leányka, ki a kapu boltjai alá menekülve, ott töltötte az éjszakát dideregve és óva magát, már ahogy lehetett. Ruhája csupa rongy, feje cafatos kendőbe bugyolálva, mezítelen lábán nagy férficipő. Bizonyos, hogy csak azután húzódott itt meg, mikor már sokáig bolyongott a városban s itt a fáradság már majdnem leverte lábáról. Számára itt elérkezett a világ vége, nem volt már senkije, semmije, csak teljes elhagyatottság, a mardosó éhség, a gyilkos hideg; s szíve nehéz kősúlyától fulaldozva, elernyedten abbahagyta a küzködést, - már csak a test öntudatlan rugalmassága működött benne, az ösztön, hogy helyét változtassa s jobban behúzódjék e vén kövek közé, valahányszor egy-egy szélroham nyomán örvényleni kezdett a hó." Vissza