Az álom

Előszó

Részlet a könyvből:

Az 1860. év kemény telén befagyott az Oise, vastag hótömegek borították alsó Picardie fönnsikjait és karácsony napján egy északkeletről jött hóvihar csaknem eltemette Beaumont-t. Reggel kezdett hullani a hó, este felé megkétszereződött és halmozódott egész éjszakán. A felsővárosban, az Orfévres-utcában, melynek végébe mintegy beékelődik a székesegyház kereszthajójának északi homlokzata, a széltől kergetve örvénylett a hó és nekicsapódott az antik, román, már majdnem gótikus Saint-Agnés-kapunak, mely faragványokkal fölötte diszes az oromfal csupaszsága alatt. Másnap hajnalban csaknem három láb magas volt ott a hó.
Az utca még aludt, ellustulva a tegnap esti ünneptől. Hatot ütött az óra. A hópelyhek lassú és makacs hullásától kék homályban csak egy elmosódó alak élt, egy kilencéves leányka, ki a kapu bolthajtásai alá menekült és tőle telhetően behúzódván, dideregve töltötte az éjszakát. Rongyok takarták testét, fejét egy selyemfoszlányba burkolta és meztelen lábait nagy férficipőkbe dugta. Bizonyára csak akkor feneklett meg itt, mikor már soká kószált a városban és összeesett a, fáradtságtól. Reá nézve ez volt a világ vége, a senki és semmi többé, a végső elhagyatottság, a marcangoló éhség, az öldöklő hideg és gyöngeségében, elfulladván a szivére nehezedő nagy súlytól, megszűnt küzdeni, nem maradt számára csak a fizikai hátrálás, az ösztön, hogy megváltoztassa a helyét, hogy behatoljon az ódon kövek közé, minthogy a szélroham kavarta a havat. Vissza