Előszó
Már nem emlékszem, ki említette először. Bizonyos napokon szinte megegyezésszerűen hallgattunk róla, de egyszer vagy kétszer hetenkint, mikor egyedül maradtunk a kertben, alkonyat felé megkérdeztem...
Tovább
Előszó
Már nem emlékszem, ki említette először. Bizonyos napokon szinte megegyezésszerűen hallgattunk róla, de egyszer vagy kétszer hetenkint, mikor egyedül maradtunk a kertben, alkonyat felé megkérdeztem Manueltől, mi újság a kastélyban. Kissé vizalmatlan természete nem engedte, hogyazonnal válaszoljon, de annyira érdekelte a tárgy, hogy nem tudott soká ellenállni. Ekkor megtudtam, hogy a városból egy kárpitos érkezett, bársonyt ajánlott a szalon székeire s még haboznak egy csúnya, de komoly gesztenyeszín és egy kék között, melybe a báróné valósággal belebolondult. Máskor arról volt szó, kivágjanak-e egy fiatal platánt, melynek árnyéka ártott a nagy virágágy rózsáinak. Ezek a kérdések függőben maradtak, a báróné hibájából, aki semmivel sem törődött tíz percnél tovább. Így a kárpitos visszavitte a mintáit s a rózsák elpusztultak.
Egyik este jelentettem, hogy egy idegen asszony jelent meg a kastélyban, alattomos arcú, sápadt, kövér nő; a legöregebb szolgák azt erősítgették, hogy már négy éve él a pincében, a szeneskamra közelében s titokban adtak neki enni. Másoknak az volt a véleménye, hogy gyöngeelméjűről van szó, akit a bárónő könyörületből fogadott be. Manuel nem tudott, vagy nem akart semmi pontosabbat mondani a dologról, de titokzatos arccal megjegyezte, hogy jó lesz hallgatni róla s megígérte, hogy óvatosan tudakozódni fog, ha legközelebb a kastélyba megy. A legkülönösebb, hogy ez a kastély valójában létezett. Tavasszal vagy a tél vége felé, mikor az idő szépre fordult s anyám elvitt bennünket a majorig kocsikázni, láttuk szürke kőtornyait a kopár faágak között. De csak néhány pillanatra. Alig löktük meg könyökünkkel egymást, már nem láttunk semmit, mert a kocsiút meredek lejtőn vezetett. Anyám nem is gyanította, hogy ez a tájék szívszorongásig érdekel bennünket, különben más úton vitt volna kocsikázni. Valóban minden öröm gyanús volt a szemében és a majorig is csak azért mentünk, hogy friss levegőt szívjunk, nem pedig, hogy szórakozzunk...
Vissza