Az alma messze hullt

Előszó

Részlet a könyvből:

Otromba, fából faragott gyertyatartó áll az asztal közepén. Vastag a szára, gyerekmarok át sem érné. Négy ijesztően durva fejet faragott rá Juhász Imre pásztorember a hegyek között. Nem is emberfejek ezek, inkább boszorkányok, vagy hegyi manók. Kemény, csomós a pofacsontjuk, tátott a szájuk, mintha örökké éhség gyötörné őket. Szemük helyén fényes golyók csillognak, úgy állanak ki, mint valami gyulladt daganatok.
Vastag, hajlott faggyúgyertya ég most ennek a fadarabnak tetején. Sötétedéskor gyújtották, lefolyt az olvadt faggyú a faragásokon s tócsába dermedt az asztal fehérre mosott lapján. Kanócát megmetszették már néhányszor, ott hevernek a kormos üszkök mellette.
Megriad olykor a kormos láng, derékba kapja a szél, amint befuthat az ajtó, ablak hasadékain.
Odakint ijesztő nagyokat ordít a szél, keményszemű havat sodor az úton, púpozza a ház körül. Bal sarokban, a kemence mellett fölriad öreg Juhászné. Ültében szundikált egy nyeklő padkán, feje belepottyant az ölébe.
- Uram, Teremtőm, mikor lesz már? S felállott görnyedten. Belekotort a pattogó tűzbe; s megint motyogott:
- Imre te.. . hozz még rőzsét. Eszi ez a szél. . . nagyon eszi...
Akkor felnyögött az ágyban fiatal Juhászné, Imre asszonya.
Hajnal óta tüzesedett rajta a birkabunda. Savanyú verejték ütött ki a bőrén s vékony arcáról elfutott a vér.
Gyereket vár.
Odaállanak négyen melléje, öreg Juhászék ketten. Imre, az ura s Borka bába. Vissza