Az állomásfőnök megkísértése (dedikált példány)

Fülszöveg

„Az állomás restijében Sanyi is készült a tizenegy-ötvenkettes személyre. A söntésen ott sorakoztak a megtöltött poharak. Kisüsti és rum. Sanyi nagyon jó rumot tartott. Az övé volt a legjobb rum az egész vonalon. Soha sem árulta el, honnan szerzi. Talán tett bele valamit? Ezt senki sem tudta. A fia sem tudta. A fiát szintén Sanyinak hívják, és lehet, hogy az idősebb Sanyi elmondta volna a rum titkos receptjét a fiának, ha készülhetett volna a halálra. De a halál hirtelen jött, a tizennégy-harminckettes gyors után. Ez a vonat nem állt meg az állomáson, ezért senki sem volt a peronon. A restiben sem. Vincze István megérezhetett valamit, mert szokásával ellentétben, miután a gyors átrobogott az állomáson, bement a restibe.
Sanyi ott ült a söntés mögött, a megszokott székén, ott szusszant olykor néhány percet. Furcsa mosoly dermedt a szája szélére, és ez tűnt fel Vincze Istvánnak, mert Sanyi sohasem mosolygott. Vagy komoly volt, vagy hangosan nevetett. A mosoly rosszat jelentett. Vincze István oda is ugrott hozzá, de már későn: mielőtt elkaphatta volna, Sanyi lefordult a székről, és már halott volt.
A halál nagyon alattomos tud lenni, jutott eszébe később sokszor az állomásfőnöknek. Ilyenkor anyai nagyapja fronttörténetei úsztak elő gyermekkori emlékei közül. Nagyapja bajtársakról mesélt, akikkel az egyik pillanatban még együtt szívták a cigarettát a lövészárokban, és a következő pillanatban már élettelenül feküdtek mellette. Sanyi tizennégy-harminchatkor halt meg. Az állomáson mindent pontosan lehetett tudni. A vonatok miatt." Vissza