Az állam javára való marasztalás

Előszó

A korábbi polgári jogunk szabályai szerint a törvény tilalmába, vagy a jó erkölcsbe ütköző és ezért érvénytelen ügylet következménye: az eredeti állapot helyreállítása. Ez a szabály egyúttal az ilyen ügyletek legsúlyosabb polgári jogi szankcióját jelentette. Az eredeti állapot helyreállítása, tehát a teljesített szolgáltatás és ellenszolgáltatás kölcsönös visszajuttatása lényegében azonos módon történt, függetlenül attól, hogy az érvénytelenség előidézésében valamelyik felet terhelte-e vétkesség, vagy sem.
Különösen a felszabadulás óta gyakran felmerült a kérdés, van-e ennek a szankciónak elegendő visszatartó ereje, jelent-e olyan hátrányt, amely a tiltott, érvénytelen ügylet rosszhiszemű megkötését, az alaptalan gazdagodás rosszhiszemű előidézését megakadályozni alkalmas. Általános volt a vélemény, hogy erre nem alkalmas, mert a tiltott ügyletet kötő, a csalárdul eljáró személy legfeljebb a várt nyereségtől esett el, de azt, amit ennek érdekében az ügyletbe befektetett, a bíróság döntése alapján visszakapta.
A Ptk. az eredeti állapot helyreállításáét, mint polgári jogi szankciót — szükségképpen — fenntartotta. Az új törvény megalkotásánál az addigi egyedüli polgári jogi szankció elégtelensége újból felmerült. Nem egyeztethető össze ugyanis a szocialista jogfelfogással, hogy a rosszhiszemű fél visszakapja a tiltott ügylet alapján teljesített szolgáltatást, de az sem látszik igazságosnak, ha azt az egyébként jóhiszemű fél tartja meg, mert így jogalap nélkül gazdagodnék. Ilyen megoldással a szocialista polgári jog nem elégedhetett meg, ezért törvényhozásunk megfelelő eszközt keresett, amely a kívánatos visszatartó hatás elérésére alkalmasnak mutatkozik. Ezt az eszközt először a szovjet polgári jogban bevezetett új jogintézményben, az állam javára való marasztalás intézményében találta meg. Vissza