Előszó
Részlet a könyvből:
Egy asszony állt a kapu előtt. Nagy, ellapított szívalakú arca volt, egészen világos, kékesszürke szeme, kontyot viselt és fekete posztóruhája kifényesedve, egy régi férfikabát...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
Egy asszony állt a kapu előtt. Nagy, ellapított szívalakú arca volt, egészen világos, kékesszürke szeme, kontyot viselt és fekete posztóruhája kifényesedve, egy régi férfikabát szabását sejttetve, feszült rajta. Izgatottan sétált föl-alá a járdán gombos, magas cipőjében, ha a ház felé nézett, amely sárga oszlopaival, gliciniával befutott terraszával sűrű fák között bujt meg, óvatosan megigazította fején a kerek svájci sapkát.
Langyos délután volt, a nap eltűnt, a virágos, orgonás hegyoldal élesen látszott a fanyar világosságban. Helming Miklósnak izzott az arca, bágyadt volt, unatkozott. A terraszon feküdt, narancssárga vászonernyő alatt, plédbe burkolózva, fahéj színű sállal a nyakában. A heverőnél egy pohár víz, hőmérő, telefon volt a keze ügyében. Egész télen így feküdt kint mozdulatlanul, a csikorgó hidegben takarójára fagyott a szemcsés, jeges hó. Egyedül volt otthon, áprilisi langyosság, zizegve keringő öntözőrózsa muzsikája, zöld fák és bokrok szövevényében. A virágzó barackfák rózsaszíne ellankasztotta. Most már jól érezte magát, nem köhögött, inkább azért feküdt, mert úgyse tudott volna semmit csinálni, ha fölkel. Reménytelen magányban élt, a családtól távol, fent a sashegyi villában, évek óta gyógyulóban már, de lassan elszokott mindattól, amiért érdemes egészségesnek lenni.
Vissza