Előszó
Alig van iparág, mely terjedelmében túlszárnyalná az ácsságot; ha ma épületfát faragunk, ki tudja holnap már nem-e egy csigalépcsőn fogunk dolgozni, vagy nem-e kerülünk cölöpveréshez, és mindenhez kell értenünk.
Mesterségünk oly széles kiterjedésű a munkanemekben, hogy a három vagy négy évi tanonckodás alatt jóformán csak egy töredékét sajátithajuk el.
Elsősorban is természetesen szerszámmal kell megtanulnunk dolgozni, épp oly jól kell tudnunk faragni, mint gyalulni, durva munkát épp oly jól kell értenünk, mint a legfinomabb gyalult munkát, mert csak igy tudjuk megállni a helyünket a munka terén.
Sajnos, nagyon sokan vannak a szaktársak között, akik nem igy fogják föl az egészet s könnyen elsiklanak a dolog mélyebbre hatolása elől, gondolván: „én igy is, ugy is ács vagyok, itt a munkakönyvem".
Vannak ezzel szemben sokan, kikben a tanulni vágyás megvan, de vagy alkalmuk, vagy módjuk nincs hozzá, a szükséges könyvek vagy egyebek hiánya folytán, hogy tudásukat fejlesszék, szélesítsék.
Még mindig uralkodik a múltból átvett az az elitélendő szokás, hogy amit mi tudunk, azt ne tudja más és dugva-lopva végzünk bizonyos munkát, például: közepelés, kihordások, hajlások és élek beállítása, azoknak elrajzolása stb. A velünk dolgozó segédet vagy idősebb tanoncot mintegy elzárjuk az ismeretek elől s igy, dacára a tanulnivágyásnak, ismeretkörét nem tudja oly gyors tempóban fejleszteni, mint azt kellene vagy lehetne. Egy ács, ki otthonosan mozog mesterségében, kiről bátran elmondhatjuk, hogy jó ács, tudását már mint segéd szerezte, és nem már ól-hol napra, hanem évek hosszú gyakorlata utján és még igy is, vájjon ismeri-e a jó ács a mesterség összes berkeit; vájjon az az ács, amelyik a tetőkötés minden csinját-bínját tudja, tudna-e egy patakmalom-hajtókereket önállóan megszerkeszteni?
Vissza