Az 1277-es párizsi elítélő határozat

Előszó

Az a mélyreható erjedési folyamat, amelyet a görög, az arab és a zsidó filozófiának, de különösen Arisztotelész rendszerének a megismerése a 13. századi Európa szellemi életében kiváltott, az ortodox teológusok és az egyházi adminisztráció szívós ellenállásával találkozott. E folyamat meggátolását célzó adminisztratív intézkedések és a doktrinális viták végighúzódnak az egész századon, mindazonáltal az új eszmék elterjedését, bármennyi akadályt gördítettek is annak útjába, feltartóztatni nem tudták.
Az arisztotelészi filozófia ellen hozott első rendelkezések a század elejére esnek (1210, 1215), s megtiltják a párizsi iskolában Arisztotelész Metafizikájának, természetfilozófiai műveinek, s az arisztotelészi iratokhoz (talán Avicenna és Alfarabi által) írt kommentárok tanulmányozását. 1231-ben IX. Gergely pápa ismét tilalmat rendel el ezekre a művekre vonatkozóan, amíg azokat hivatalosan felül nem vizsgálják és a tévedésektől meg nem tisztítják. Hogy ezeknek a tilalmaknak kevés foganatja lehetett, azt egy 1255-ből való rendelkezés is mutatja, amely már engedélyezni kénytelen valamennyi ismert arisztotelészi mű, köztük több tévesen Arisztotelésznek tulajdonított munka (pl. a Liber de Causis) bevonását az oktatásba.
A viták ezáltal korántsem szűntek meg, hanem még inkább kiéleződtek, mégpedig nemcsak a konzervatív, augusztiniánus teológusok és az arisztotelianizmus hívei között, hanem az arisztoteliánus táboron belül kialakuló különböző frontok képviselői között is. A teológusok egy része, főként a dominikánusok, felismerve az arisztotelészi filozófia értékeit, igyekeztek azt az arisztotelészi eszmék korábbi, a század első felében követett, eklektikus felhasználásától eltérően a maga következetes rendszerszerűségében érvényesíteni és a keresztény teológiával összhangba hozva, annak elméleti aládúcolására felhasználni. Vissza