Megpecsételt sorsok

Előszó

Szinte már nem is emlékszem, milyen volt az apám, csak azt tudom, hogy öröm és ajándék volt minden vele töltött perc. Negyvennégy éves korában, váratlanul bekövetkezett halála után anyám fájdalma oly erős és mély volt, hogy alig beszéltünk róla. Élményeim az idő múlásával egyrészt szép lassan eltompultak, másrészt egy vastag, szakavatott segítség nélkül átjárhatatlan ködfal mögé kerültek. Ez a tudat alatti védekezés, a több hónapra kiterjedő amnézia talán segített elviselni a rám-rám törő keserűséget, elfogadhatatlan hiányát, mivel azonban érett fejjel nem igazán ismertem, sokszor még most is úgy érzem, hiányzik lényem egy meglehetősen nagy darabja.
Az élet úgy hozta, hogy nem csupán apámról, de apai nagyanyámról sem tudok szinte semmit. Semmi igazán fontosat, ami egyedülállóvá, különlegessé tesz egy embert.
Ám hiába töprengek, kettejükkel kapcsolatos kérdéseimre talán már sosem kaphatok választ.
Azt, hogy hol járok, merre tartok, úgy vélem, többé-kevésbé helyesen mérem fel, és józanul értékelem. Tán nagy biztonsággal meg tudom jósolni a külvilág ingereire adandó válaszaimat, reakcióimat is, de hogy a jövőbe nyúló utak közül helyesen választhassak, szilárd meggyőződésem, hogy múltam hiányzó darabkáit - haláluk ellenére - valahogy mégis össze kellene szednem, vagy végre rá kellene ébrednem, hogy lényem tulajdonképpen független tőlük.
Úgy gondolom, bárhogy tagadja is valaki múltja, családi gyökerei fontosságát, nem szabadulhat a lelke mélyén lapuló gondolatoktól, lesben álló kételyektől, melyek mindig a legváratlanabb pillanatokban bújnak elő, és zavarják meg az ember - látszatra nyugodt mederben csordogáló - életét. Hiszem, hogy amíg legalább magunkban nem tisztázzuk érzelmeinket, amíg nem kapunk legalább néhány lényeges kérdésre külső vagy belső választ, vagy amíg töprengéseinkből, önmarcangolásainkból nem vonunk le megnyugtató következtetéseket, addig nem állnak szilárd talajon lelki védőbástyáink. Vissza