Autodidakta XV. Országos Amatőr Képző- és Iparművészeti Kiállítás '93

Előszó

A művészi tudás elsajátításának, a rajzi, festői készség kifejlesztésének -tudvalevően -lényegében két útja-módja van: a rendszeres, éveken át folytatott (fő)iskolai képzés és az autodidaxis. A kettő ugyan nem zárja ki egymást, interferenciálisan egymásba szövődhet, de az általános megítélés kategorikusan az elsőt részesíti előnyben, nagyobb megbecsülésben. Nem kétséges, a rendszeres képzésben részesült, tehetséges művész-tanoncból valóban művésszé, autonóm alkotóvá fejlődött mester a külső elvárásoknak s a maga szabta belső igényeknek hiánytalanabbul eleget tud tenni, mint a gyakorlati tudás elemeivel bíbelődő és az önmaga iránt támasztott igényességet váltakozó sikerrel kielégíteni képes autodidakta, aki aztán nem egy esetben kénytelen beérni technikailag, tematikailag könnyebb megoldást kínáló féleredményekkel. Az autodidaktára viszont az is jellemző lehet, hogy a maga kiküzdötte kifejezésmódot, stílszerű szemléletet, világlátást, motívumkincset olyan technikai biztonsággal műveli, alkalmazza, hogy a kritikusabb szemű szemlélőben sem merül fel a fentebbi különbségtétel kérdése. S ez az a pont, ahol az autodidaxis megbecsültséget vívhat ki magának, nem mint különlegesebb érdemekkel bíró jelenség, hanem -nagyobb távlatból tekintve - mint a művésszé válás előzetes grádusa, nem egyszer göröngyös útja. Pusztán életrajzi adat marad, semmi több. így tekintve az autodidaxis jelentheti kreatív önmagunk határainak vizuális kitapintását, felismerését s az ennek szellemében történő felszabadult cselekvést. Más szóval nem kész sémák, stílszerű, akár szándékoltan naiv modorú megoldások átvételét - származzanak azok még oly nagyrabecsült művészektől, iskoláktól, műhelyektől is hanem a vizuális eszközökkel, anyagokkal folytatott gondolkodási, reflexiós műveletet, amely önmagát és az alkotói szándékot egyaránt értelmezi. Vissza