Előszó
Évtizede már, hogy a cigány képzőművészet berobbant a magyarországi művészeti életbe. Az Autodidakta Cigány Képzőművészek - 1979-ben megrendezett - 1. Országos Kiállítása figyelemreméltó tehetségek sorát vonultatta fel. Megragadó volt fantáziájuk eredetisége, merészsége, a belső tűztől átfűtött erejű színvilág s a képekben rejlő súlyos üzenet életről, halálról, a cigányság önkereséséről, az életformaváltás fizikai erőt, ideget, lelket próbáló kínjairól és reményeiről. Az akkor kiállító tizenkét alkotó (Balázs János, Horváth Vince, Fenyvesi József, Kiss József, Orsós Jakab, Pongor Beri Károly, Balogh Balázs András, Oláh Jolán, Orsós Teréz, Kalányos Lajos, Hock Lajos, Bada Márta) közül ketten (Hock és Kalányos) abbahagyták a festést, de a közben színre lépő festőkkel, grafikusokkal: Dilinkó Gáborral, Szécsi Magdával, Ráczné Kalányos Gyöngyivel - hogy csak a legjelentékenyebbeket említsük - tovább bővült, erősödött a cigány művészek csoportja. Pedig nincs is mindenki jelen ezen a tizenhét alkotót bemutató kiállításon. Így a monumentális ábrázolókészséggel és jelképteremtő erővel fogalmazó Szentandrássy István és a nem csupán költőként, hanem képzőművészként is eredeti tehetségű Bari Károly nem csatlakoztak a kiállítókhoz.
A magyarországi cigányság, hogy az életformaváltásnak ebben a krízisekkel terhes, új korszakában kifejezze a maga vágyait, eszmélését, hogy hírt adhasson belső világáról - megszülte a maga értelmiségét, s ezen belül költőit, íróit, előadóművészeit és képzőművészeit. Kicsit hasonlít ez ahhoz, ahogy a harmincas évek Magyarországában, a felbomló, átalakuló hagyományos paraszti életformából kiemelkedtek az ún. parasztírók és parasztfestők, s mintegy megostromolva a társadalmat, helyet kértek maguknak a szellemi életben. „Itt egy általános korjelenséggel állunk szemben" - állapította meg róluk szólva, találóan Móricz Zsigmond: „A nép, a földműves nép milliói, egészen a világháborúig alig adta jelét annak, hogy a tehetség hogyan küzd a lehetetlenséggel az ő mindent eltakaró kebelében.
Vissza